Aki sírt valaha operán, vigyen magával papír zsebkendőt, lehetőleg négyrétegűt, a hazai mozikban most debütáló Maria Callas dokumentumfilmre. Az alapvetően fotó- és videográfus színházi-filmes szakember, Tom Volf ugyanis mélyebb és megrázóbb portrét rajzol minden idők legnagyobb hatású operaénekeséről, mint eddig bárki.
Pedig korábban is akadtak jelentkezők minden műfajban. Tony Palmer 1988-as Maria Callas, La Divina című Gold Medal (New York Film & TV Festival) díjas dokuja számított kvázi a mércének. Terrence McNally Callas-színdarabja, a Mesterkurzus (1995) olyan népszerű, hogy nálunk is játsszák, momentán a Gyulai Várszínházban. Ez a darab ihlette Franco Zeffirelli Callas forever (2002) című közepesen gyenge játékfilmjét Fanny Ardant-nal a címszerepben.
Nem véletlen, hogy Zeffirelli, aki talán a legtöbbet rendezte Callast, és aki a díva közeli barátjának számított, még említés szintjén sem jelenik meg Volf dokujában. Volf nem mondja fel Callas szakmai életrajzát. Még a magyar nyelvű Wikipédia-szócikkből is alaposabb képet kapunk fogyókúrájáról, hangválságairól, a Callas–Tebaldi dívaharcról, vagy éppen arról, Giuseppe di Stefano tenorkirállyal hogyan próbálták elhappolni egymás elől a közönség tapsát.
Volf ennél lényegesen mélyebbre ás. Műve erejét nem pusztán az adja, hogy kitartó melóval megszerzett, eddig sosem látott filmrészletekkel, családi fotókkal sokkolja a nézőt. Filmje a vágás művészetének (vágó: Janice Jones) egyik legszebb kortárs példája. Hiperérzékeny szem és fül, tévedhetetlen kéz rakja össze a korabeli interjúrészletek és operafelvételek puzzle- darabjaiból a többdimenziós Callas-freskót. A karcos, hol fekete-fehér, hol színes filmkockák 113 perces játékidejének legalább a 80 százalékát Callas arca tölti ki. A szemünk előtt öregszik meg, miközben szenvedélyes életének legintimebb pillanatait osztja meg velünk. Fanny Ardant és Joyce DiDonato hangján megszólaló vallomásos levelei a képekkel és zenékkel összefeszülve játékfilmes élményt nyújtanak.
Kiderül, hogy csodálatos hangi adottsága ellenére nem biztos, hogy az énekesi pályát választotta volna. Fatalista módon a sors kezét látta zsarnoki anyjában, aki démoni figuraként 13 éves kora óta kényszerítette az éneklésre. Bármikor képes lett volna örökre lemondani a karrierről, csak hogy végre megszabaduljon szintén zsarnoki férjétől, Giovanni Battista Meneghinitől, és nyugalmat találjon a hajómágnás, Arisztotelész Onasszisz oldalán. A közönség faragott belőle ikont, amivel ő sosem tudott mit kezdeni. Valójában nem a vetélytársaival harcolt, hanem önmagával. Élete a megvalósult melodráma Maria és Callas között. Erre utal a film eredeti címe, Maria by Callas, amit a jelek szerint sehogy sem sikerült színvonalasan magyarítani, a fantáziátlan A Maria Callas-sztori legalábbis ezt bizonyítja. Magyar részről bizony több törődést érdemelt volna az alkotás, Pöltzmann Bálint idétlen fordítása egyenesen arcpirító. De mindenért kárpótol az operarészletek feljavított hangminősége és a filmből áradó sokkoló felismerés, amit Fodor Géza már akkor megfogalmazott, amikor Tom Volf még meg sem született: Callas „művészetének szellemi tartalma túlmutat az operán, s a női sors, a női létezés egész 20. századi problematikájának, kérdésfelvetéseinek, spontán és ideologikus lázadásainak, megértési kísérleteinek, változatos emancipációs törekvéseinek dimenziójába és kontextusába emelkedett”.
Forgalmazza a Vertigo Média
