Tévétorrent

Egy DCI, egy DS

White House Farm

  • - köves -
  • 2020. május 2.

Mikrofilm

Mélységes mély a brit rendőrsorozatok kútja, mondjuk nyugodtan feneketlennek, amiért nem lehetünk eléggé hálásak.

Soha ennyi DC, DS, DI, DCI és DCS nem végezte a dolgát a nappalinkban, hogy a kis képernyőn felvonuló Superintendentek hosszú soráról ne is beszéljünk. Brit rendfokozati ismereteinkért ezúton is köszönet DCI Luthernek és Sgt. Cawoodnak (Happy Valley), a Line of Duty antikorrupciós csapatának (különös tekintettel a rendíthetetlen DS Arnottra) és természetesen broadchurchi ismerőseinkre, DI Hardyra és DS Millerre is jó szívvel emlékezünk (három évadon át boldogítottak jelenlétükkel). Friss felfedezettjeink egyike DCI Colin Stutton, egy valódi rendőrtiszt, akit a britek közismert komikusa, Martin Clunes alakított, és tette ezt olyan meggyőző erővel, mintha világéletében pedáns, a szolgálati utakat el nem hagyó rendőröket játszana, akik miközben gyilkosok után nyomoznak, néha lekésik az otthoni vacsorát (lásd: Aprómunka, Magyar Narancs, 2019. április 11.).

És ezzel máris átvonultunk a folyosó másik végére, a valós ügyeket feldolgozó ügyosztályra. A brit ITV-nél nagyon ráéreztek a műfajra, az aprólékos, már-már pepecselőnek tűnő rendőri munkában, a naphosszat tartó talpalásban és a bürokratikus papírtologatásban rejlő izgalmakra, a „csak semmi elhamarkodottság, britek vagyunk” életérzés egyszere megnyugtató és idegtépő mivoltára. Clunest egy sorozatgyilkos utáni 2004-es nyomozás felelevenítésére vetették be, ezúttal pedig Mark Addyt és Stephen Grahamet állították rá egy megtörtént, ’85-ös essexi ügyre.

Több könyv is született a Bamber család kiirtásáról, a sorozat készítői nem győzik hangsúlyozni, hogy alapos kutatás előzte meg a történet feldolgozását: a megjelent beszámolókat elolvasták, az interjúkat elkészítették, és ha akadnak is kitalált jelenetek, azt a feldolgozás dramaturgiája követelte meg. Lényeges információk ezek, de csak annyiban, hogy jó érzéssel haladhassunk tovább: nem azért indul a sorozat két nagyszülő, egy anya és két 6 éves gyermeke meggyilkolásával, mert épp jobb nem jutott eszébe a forgatókönyvíróknak, hanem azért, mert így történt minden egy tisztes vidéki kúriában 1985-ben.

Hogy kedélyeink így lenyugodtak, jöhet az élvezet, amit az ITV brand nyújtani tud. Mark Addy a Trónok harcából nyomoz. Stephen Graham a Gengszterkorzóból nyomoz. Nem párban, hanem egymásra fújva, mérgesen. A főnökkel golfozgató DCI (Graham) gyorsan lezárná az ügyet, egy megborult elme, a gyermekek anyja végzett mindenkivel, majd magával is, de beosztottja, a verejtékező DS (Addy) még elidőzik a tetthelyen, és ellentmondásokba ütközik.

Hogy ki a gyilkos? Ez ügyben kevés meglepetést tartogat a sorozat, nem is tartogathat, hisz a brit tévénézők bizonyára emlékeznek az esetre. A valóság kötelez, ezt sem kell az ITV-nél magyarázni, ahogy azt sem, hogyan kell két, minden helyzetben bevethető színésznek olyan dramaturgiát, személyi-tárgyi környezetet felszolgálni, hogy a krimi is jóllakjon, és az „így történt” illúziója is tartósan megmaradjon. Mindenképp ki kell emelnünk az 1985-ös telefonkészülékeket és a rendőrkapitányság falairól példásan málló tapétákat – ebben is, ahogy minden másban, a kiváló brit minőséget köszönthetjük.

Magyar felirat: Zire

 

Figyelmébe ajánljuk

Mi az üzenete a Hadházy Ákos és Perintfalvi Rita elleni támadásoknak?

Bő húsz éve elvetett mag szökkent szárba azzal, hogy egy önjelölt magyar cowboy egyszer csak úgy döntsön: erővel kell megvédenie gazdáját a betolakodótól – ha jóindulatúan szemléljük a Hadházy Ákossal történteket. Ennél valószínűleg egyszerűbb a Perintfalvi Ritával szembeni elképesztően alpári hadjárat: nem könnyű érveket hozni amellett, hogy ez valaminő egyéni ötlet szüleménye.

Mi nem akartuk!

A szerző első regénye a II. világháború front­élményeinek és háborús, illetve ostromnaplóinak inverzét mutatja meg: a hátországról, egészen konkrétan egy Németváros nevű, a Körös folyó közelében fekvő kisváros háború alatti életéről beszél.

Mit csinálsz? Vendéglátózom

Kívülről sok szakma tűnik romantikusnak. Vagy legalábbis jó megoldásnak. Egy érzékeny fotográfus meg tudja mutatni egy-egy szakma árnyékos oldalát, és ezen belül azt is, milyen azt nőként megélni. Agostini, az érzékeny, pontos és mély empátiával alkotó fiatal fotóművész az édesanyjáról készített sorozatot, aki a családi éttermükben dolgozik évtizedek óta.

Baljós fellegek

A múlt pénteki Trump–Putyin csúcs után kicsit fellélegeztek azok, akik a szabad, független, európai, és területi épségét visszanyerő Ukrajnának szorítanak.