Tévésorozat

Marianne

  • - svébis -
  • 2020. május 2.

Mikrofilm

Volt már olyan érzésük egy horrortörténet olvasása közben, hogy még szerencse, hogy ez csak fikció? Ha volt, akkor valószínűleg azon is elgondolkodtak, hogy mi van, ha mégsem az. Persze az a horror működik igazán jól, ahol tetten érhető valami valós, a hétköznapjainkra reflektáló iszonyat is, de azt nem a természetfelettiben kell keresnünk. Ahogy a Marianne fókuszában álló írónő, Emma Larsimon regényeiről se gondolja senki – főként a szerző nem –, hogy a bennük dúló boszorkány bizony létezik. Sőt, épp ezek a történetek tartják életben.

Mondhatják – joggal –, hogy te jó ég, mennyi ilyet láttunk már, ám épp ebben rejlik a széria ereje. Nincs olyan pillanata, mely nem ismerős, ám egészében mégis bizsergetően új, ami elsősorban a hol komor, hol pedig komikus hangulatnak köszönhető, meg persze annak, hogy egyáltalán nem fukarkodik a merész csavarokkal és jelenetekkel. Miközben, ha leírom, hogy alapvetően annyi történik, hogy Emma visszatér egy kis szigetre, gyerekkora helyszínére, ahonnan elmenekült, és itt szembesül a múlt démonaival átvitt és konkrét értelemben is, nem sokan kapnák fel a fejüket. De ha azt vesszük, hogy mindehhez árnyalt figurák és csontvelőig hatoló hangulat társul, akkor máris az elmúlt hónapok egyik legsikerültebb horrorsorozatáról beszélhetünk.

Kár, hogy a végjátékban úgy mutatják meg a rettegés tárgyát, hogy az inkább egy groteszk karikatúra, mintsem rémálmokat tenyésző démon. Ha vicces akart lenni, akkor inkább kínos, ha ijesztő, akkor meg inkább röhejes.

Elérhető a Netflixen

 

Figyelmébe ajánljuk

A kutya mellett

A filmművészetben a Baran című, egyszerre realista és költői remekmű (Madzsid Madzsidi) jóvoltából csodálkozhatott rá a világ először az iráni afgán menekültek sorsára.

Iszony

Kegyetlen, utálatos film Veronika Franz és Severin Fiala legújabb munkája (ők a felelősek a 2014-es, hasonlóan bársonyos Jó éjt, anyu! című horrorért).

Elvis gyémánt félkrajcárja

  • - turcsányi -

Van a Hülye Járások Minisztériumának egy vígjátéki alosztálya, ott írták elő, hogy ha valaki el akarja kerülni a helyzetkomikumok – művészileg nyilván szerfelett alantas – eszköztárának használatát, hősét úgy kell járatnia (lehetőleg a medence partján), hogy a mozgása végig magán hordozza a szerepét.

Saját magány

A Comédie-Française évszázadok óta egyre bővülő, immár többezresre duzzadt repertoárjából most a klasszicista szerző modern köntösbe bújt, Guy Cassiers rendezésében újragondolt változatát hozták el Budapestre – pár hónappal a premier után.

Az én bilincsei

A Losoncról származó Koós Gábor (1986) a Képzőművészeti Egyetem grafikaszakán végzett, és még tanulmányai idején monumentális, több mint két méter magas munkáival lett ismert.

Kihaltunk volna

Ez az átfogó nőtörténeti mű nem Hatsepszut, az egyiptomi fáraónő, vagy Endehuanna, a sumér költőnő, és még csak nem is a vadászó férfi, gyűjtögető nő meséjével kezdődik, hanem egy mára kihalt, hüvelykujjnyi, rovarevő, tojásrakó, pocokszerű lénytől indulunk el, amely még a dinoszauruszok lába mellett osonva vadászott.