Volt már olyan érzésük egy horrortörténet olvasása közben, hogy még szerencse, hogy ez csak fikció? Ha volt, akkor valószínűleg azon is elgondolkodtak, hogy mi van, ha mégsem az. Persze az a horror működik igazán jól, ahol tetten érhető valami valós, a hétköznapjainkra reflektáló iszonyat is, de azt nem a természetfelettiben kell keresnünk. Ahogy a Marianne fókuszában álló írónő, Emma Larsimon regényeiről se gondolja senki – főként a szerző nem –, hogy a bennük dúló boszorkány bizony létezik. Sőt, épp ezek a történetek tartják életben.
Mondhatják – joggal –, hogy te jó ég, mennyi ilyet láttunk már, ám épp ebben rejlik a széria ereje. Nincs olyan pillanata, mely nem ismerős, ám egészében mégis bizsergetően új, ami elsősorban a hol komor, hol pedig komikus hangulatnak köszönhető, meg persze annak, hogy egyáltalán nem fukarkodik a merész csavarokkal és jelenetekkel. Miközben, ha leírom, hogy alapvetően annyi történik, hogy Emma visszatér egy kis szigetre, gyerekkora helyszínére, ahonnan elmenekült, és itt szembesül a múlt démonaival átvitt és konkrét értelemben is, nem sokan kapnák fel a fejüket. De ha azt vesszük, hogy mindehhez árnyalt figurák és csontvelőig hatoló hangulat társul, akkor máris az elmúlt hónapok egyik legsikerültebb horrorsorozatáról beszélhetünk.
Kár, hogy a végjátékban úgy mutatják meg a rettegés tárgyát, hogy az inkább egy groteszk karikatúra, mintsem rémálmokat tenyésző démon. Ha vicces akart lenni, akkor inkább kínos, ha ijesztő, akkor meg inkább röhejes.
Elérhető a Netflixen
