Tévésorozat

Marianne

  • - svébis -
  • 2020. május 2.

Mikrofilm

Volt már olyan érzésük egy horrortörténet olvasása közben, hogy még szerencse, hogy ez csak fikció? Ha volt, akkor valószínűleg azon is elgondolkodtak, hogy mi van, ha mégsem az. Persze az a horror működik igazán jól, ahol tetten érhető valami valós, a hétköznapjainkra reflektáló iszonyat is, de azt nem a természetfelettiben kell keresnünk. Ahogy a Marianne fókuszában álló írónő, Emma Larsimon regényeiről se gondolja senki – főként a szerző nem –, hogy a bennük dúló boszorkány bizony létezik. Sőt, épp ezek a történetek tartják életben.

Mondhatják – joggal –, hogy te jó ég, mennyi ilyet láttunk már, ám épp ebben rejlik a széria ereje. Nincs olyan pillanata, mely nem ismerős, ám egészében mégis bizsergetően új, ami elsősorban a hol komor, hol pedig komikus hangulatnak köszönhető, meg persze annak, hogy egyáltalán nem fukarkodik a merész csavarokkal és jelenetekkel. Miközben, ha leírom, hogy alapvetően annyi történik, hogy Emma visszatér egy kis szigetre, gyerekkora helyszínére, ahonnan elmenekült, és itt szembesül a múlt démonaival átvitt és konkrét értelemben is, nem sokan kapnák fel a fejüket. De ha azt vesszük, hogy mindehhez árnyalt figurák és csontvelőig hatoló hangulat társul, akkor máris az elmúlt hónapok egyik legsikerültebb horrorsorozatáról beszélhetünk.

Kár, hogy a végjátékban úgy mutatják meg a rettegés tárgyát, hogy az inkább egy groteszk karikatúra, mintsem rémálmokat tenyésző démon. Ha vicces akart lenni, akkor inkább kínos, ha ijesztő, akkor meg inkább röhejes.

Elérhető a Netflixen

 

Figyelmébe ajánljuk

Vérző papírhold

  • - ts -

A rendszeresen visszatérő témák veszélyesek: mindig felül kell ütni a tárgyban megfogalmazott utolsó állítást. Az ilyesmi pedig egy filmzsánerbe szorítva a lehetőségek folyamatos korlátozását hozza magával.

Szűznemzés

Jobb pillanatban nem is érkezhetett volna Guillermo del Toro új Frankenstein-adaptációja. Egy istent játszó ifjú titán gondolkodó, tanítható húsgépet alkot – mesterséges intelligenciát, ha úgy tetszik.

Bárhol, kivéve nálunk

Hajléktalan botladozik végig a városon: kukákban turkál; ott vizel, ahol nem szabad (mert a mai, modern városokban szabad még valahol, pláne ingyen?); már azzal is borzolja a kedélyeket, hogy egyáltalán van.

Brahms mint gravitáció

A kamarazenélés közben a játékosok igazán közel kerülnek egymáshoz zeneileg és emberileg is. Az alkalmazkodás, kezdeményezés és követés alapvető emberi kapcsolatokat modellez. Az idei Kamara.hu Fesztivál fókuszában Pablo Casals alakja állt.

Scooter inda Művhaus

„H-P.-t, Ferrist és Ricket, a három technoistent két sarkadi vállalkozó szellemű vállalkozó, Rácz István és Drimba Péter mikrobusszal és személyautóval hozza Sarkadra május 25-én. Ezen persze most mindenki elhűl, mert a hármuk alkotta Scooter együttes mégiscsak az európai toplista élvonalát jelenti. Hogy kerülnének éppen Magyarországra, ezen belül Sarkadra!?” – írta a Békés Megyei Népújság 1995-ben arról a buliról, amelyet legendaként emlegetnek az alig kilencezer fős határ menti kisvárosban.

Who the Fuck Is SpongyaBob?

Bizonyára nem véletlen, hogy az utóbbi években sorra születnek a legfiatalabb felnőtteket, a Z generációt a maga összetettségében megmutató színházi előadások. Elgondolkodtató, hogy ezeket rendre az eggyel idősebb nemzedék (szintén nagyon fiatal) alkotói hozzák létre.

A Mi Hazánk és a birodalom

A Fidesz főleg az orosz kapcsolat gazdasági előnyeit hangsúlyozza, Toroczkai László szélsőjobboldali pártja viszont az ideo­lógia terjesztésében vállal nagy szerepet. A párt­elnök nemrég Szocsiban találkozott Dmitrij Medvegyevvel, de egyébként is régóta jól érzi magát oroszok közt.