Tévésorozat

Marianne

  • - svébis -
  • 2020. május 2.

Mikrofilm

Volt már olyan érzésük egy horrortörténet olvasása közben, hogy még szerencse, hogy ez csak fikció? Ha volt, akkor valószínűleg azon is elgondolkodtak, hogy mi van, ha mégsem az. Persze az a horror működik igazán jól, ahol tetten érhető valami valós, a hétköznapjainkra reflektáló iszonyat is, de azt nem a természetfelettiben kell keresnünk. Ahogy a Marianne fókuszában álló írónő, Emma Larsimon regényeiről se gondolja senki – főként a szerző nem –, hogy a bennük dúló boszorkány bizony létezik. Sőt, épp ezek a történetek tartják életben.

Mondhatják – joggal –, hogy te jó ég, mennyi ilyet láttunk már, ám épp ebben rejlik a széria ereje. Nincs olyan pillanata, mely nem ismerős, ám egészében mégis bizsergetően új, ami elsősorban a hol komor, hol pedig komikus hangulatnak köszönhető, meg persze annak, hogy egyáltalán nem fukarkodik a merész csavarokkal és jelenetekkel. Miközben, ha leírom, hogy alapvetően annyi történik, hogy Emma visszatér egy kis szigetre, gyerekkora helyszínére, ahonnan elmenekült, és itt szembesül a múlt démonaival átvitt és konkrét értelemben is, nem sokan kapnák fel a fejüket. De ha azt vesszük, hogy mindehhez árnyalt figurák és csontvelőig hatoló hangulat társul, akkor máris az elmúlt hónapok egyik legsikerültebb horrorsorozatáról beszélhetünk.

Kár, hogy a végjátékban úgy mutatják meg a rettegés tárgyát, hogy az inkább egy groteszk karikatúra, mintsem rémálmokat tenyésző démon. Ha vicces akart lenni, akkor inkább kínos, ha ijesztő, akkor meg inkább röhejes.

Elérhető a Netflixen

 

Figyelmébe ajánljuk

Minden nap egy forradalom

A történelem nem ismétli magát, hanem rímel. Paul Thomas Anderson egy szinte anakronisztikusan posztmodern filmet rendezett; bár felismerjük őrült jelenünket, láz­álomszerűen mosódik össze a hatvanas évek baloldali radikalizmusa a nyolcvanas évek erjedt reaganizmusával és a kortárs trumpista fasisztoid giccsel.

Japán teaköltemény

A 19. század derekán, miután a Perry-expedíció négy, amerikai lobogókkal díszített „fekete hajója” megérkezett Japánba, a szigetország kénytelen volt feladni több évszázados elszigeteltségét, és ezzel együtt a kultúrája is nagyot változott.

Maximál minimál

A nyolcvannyolc éves Philip Glass életműve változatos: írt operákat, szimfóniákat, kísérleti darabokat, izgalmas kollaborációkban vett részt más műfajok képviselőivel, és népszerű filmzenéi (Kundun; Az órák; Egy botrány részletei) révén szélesebb körben is ismerik a nevét. Hipnotikus minimalista zenéje tömegeket ért el, ami ritkaság kortárs zeneszerzők esetében.

Egy józan hang

Romsics Ignác saját kétkötetes önéletírása (Hetven év. Egotörténelem 1951–2021, Helikon Kiadó) után most egy új – és az előszó állítása szerint utolsó – vaskos kötetében ismét kedves témája, a historiográfia felé fordult, és megírta az egykori sztártörténész, 1956-os elítélt, végül MTA-elnök Kosáry Domokos egész 20. századon átívelő élettörténetét.