Kockázatos az 1996-ban elhunyt énekesnő életéről dokumentumfilmet készíteni, mivel életében nincsenek sötét titkok. Persze neki is nehéz sorsa volt, de nem volt részese olyan krimiknek, mint például Miles Davis. Kisgyerekként jutott árvaságra, a rokonoktól, az intézetből is megszökött, de miután 15 évesen elénekelt egy számot a harlemi Apollo Theatre tehetségkutatóján, a zenekarvezető Chick Webb a szárnyai alá vette, és ő lett Ella, akit a fél világ csak a keresztnevén emlegetett. És aki még akkor is egyszerűnek és közvetlennek tűnt, miközben a legmeredekebb bebop szólókat produkálta elképesztő invencióval.
Leslie Woodhead pergő ritmusú, érdekfeszítő filmjében az a legjobb, hogy megáll a bulvár határán, s nem kezdi buldogként rángatni azt, amire ráharapott. Az érett, világhírű, elvált Fitzgerald magánya kapcsán például elfogadja, hogy a közönség volt a szerelme, semmi és senki nem dobogtatta meg úgy a szívét, mint a taps. Meglepetésnek egyedül azt a publikálatlan rádióinterjút tekinthetjük, amelyben Fitzgerald a faji megkülönböztetést említi, noha erről máskor nem beszélt.
Ha újdonságokat nem is tudunk meg, az archív felvételek és a ma is élő kortársakkal készült interjúk sokat hozzátesznek az énekesnőről alkotott képhez, egyedül azt sajnálhatjuk, hogy a jeles zongoristáról, Tommy Flanaganről, aki európai turnéinak, így az 1970-es budapesti koncertjének is fontos közreműködője volt, nem tesznek említést. De a Fitzgerald-katalógus gazdagságát ismerve valószínűleg nem csak ő maradt ki.
Forgalmazza a Pannonia Entertainment
