Magyar Narancs: Emlékszik arra, hogy mikor és hol látta először a Dunát?
Nick Thorpe: Pontosan nem emlékszem az első alkalomra, de arra igen, hogy amikor 1985-ben először jártam Magyarországon szabadúszó újságíróként, tudomásomra jutott, hogy létezik a Duna Kör nevű civil kezdeményezés, amely a nagymarosi vízlépcső megépítése ellen lép fel. Akkoriban magyar újságírók nem foglalkozhattak ezzel a témával, így amikor 1986 februárjában végleg ideköltöztem, az első cikkeimet erről az ellenzéki mozgalomról, de végeredményben a Dunáról írtam. Egy konkrét eset nagyon élénken az emlékezetemben él: április végén a Szigetközben jártam a magyar barátaimmal, és jól eláztunk az esőben; nem sokkal később kiderült, hogy ez a csernobili katasztrófa után történt. Tehát megismerkedésem a Dunával nem volt túlságosan barátságos, de ennek semmi köze nem volt a folyóhoz. Annak már inkább, hogy Angliában én a tengerparton éltem, a Moby Dick volt az egyik legkedvesebb olvasmányom, ezért mindig fontos nekem, hogy víz közelében legyek. Nos, Magyarországon számomra a Duna jelenti azt, amit korábban, Newcastle-ben az Északi-tenger.
MN: Ezért írt a Dunáról útikönyvet?
NT: Akkoriban már hosszú évek óta szinte kizárólag politikai témájú anyagokat adtam le a BBC-nek, és nagyon szerettem volna valami mást is csinálni. Azt hiszem, az ötlet, hogy járjam végig a folyót, egy angol író barátomtól származott. Nagyon tetszett, csakhogy én az összes Duna menti országban idegennek számítok, így az járt a fejemben, hogy „ellophatom-e a folyótokat”. De amikor láttam, hogy milyen, egyébként nagyszerű könyveket írtak e témában, és tudtam, hogy én nem ilyet akarok írni, úgy döntöttem, hogy belevágok. Sőt, elhatároztam azt is, hogy rendhagyó módon a Fekete-tengertől indulok, vagyis felfelé a folyón.
MN: Miért?
NT: Talán az lehet az oka, hogy világéletemben a nehezebbik utat választottam. Akkor is, amikor 25 évesen idejöttem, a vasfüggöny mögötti Magyarországra, vagy előtte, amikor Afrikába mentem egyetemre, és nem Franciaországba, ahová ugyancsak mehettem volna. De ezt az ellenkező irányba indulást egy furcsa dolog, ha úgy tetszik, egy látomás is megelőzte: Kenyából utaztam Magyarországra, a repülő végig a Nílus vonalát követte, én pedig elszunyókáltam, és amikor felébredtem, már a Duna fölött repültünk. Akkor egy olyan gondolatom támadt, hogy a Duna a folytatása a Nílusnak, és hogy minden folyó összeér.
MN: Egyedül vágott neki az útnak?
NT: Mindenképpen szerettem volna elkerülni azt a tipikus, és talán nem is rokonszenves útleírást, amelyben egy brit férfi egzotikus tájakat fedez fel, és minden arra van kihegyezve, hogy senki nem beszél angolul. Amikor belevágtam, már évek óta a BBC kelet-európai tudósítója voltam, voltak Bulgáriában, Romániában és Szerbiában is olyan barátaim, akiknek a segítségével leküzdhettem a nyelvi akadályokat. Ha nem így történt volna, akkor valószínűleg nem lett volna értelme a munkámnak, hiszen épp az volt a célom, hogy a folyó mentén élőket minél hitelesebben mutassam be, hogy olyanokkal tudjak beszélni, akiket nem biztos, hogy megismerhet egy egyszerű turista.
MN: Hogyan lett film az útikönyvből?
NT: Ebben az On the Spotból ismerős S. Takács Andrásnak vannak múlhatatlan érdemei. 2013-ban, amikor a könyv még csak angolul jelent meg (a magyar fordítást 2015-ben adták ki – L. T.), már azzal keresett meg, hogy ebből muszáj filmet csinálni. Ezután több éven át házalt a könyvvel különféle tévétársaságoknál, amire én képtelen lettem volna. Egy idő után szinte viccként kezeltük, hogy felhívott, hogy adjak még egy könyvet, meg még egy könyvet, mert viszi ennek és ennek. Legalább nyolc könyvet vitt el így, amit sosem kapott vissza, úgyhogy én voltam a legjobban meglepve, amikor kiderült, hogy egy olyan nagy cég, mint az AMC érdeklődni kezdett iránta.
MN: Hogy lehet egy sok évvel ezelőtti útikönyvet megfilmesíteni?
NT: Úgy, hogy más van a filmben és más a könyvben, még ha a helyszínek sokszor azonosak is. És persze más volt annak idején helyi barátokkal végigjárni az utat, és megint más volt az ötfős stábbal. Míg a könyvben rengeteg véletlen helyzet adódott, a filmben sokkal kevésbé bízhattunk a szerencsénkben. Előnyt jelentett, hogy többnyire olyan helyekre mentünk, amelyeket már ismertem, de azt nem tudtam, hogy milyen változások történtek az elmúlt években. Például amikor a könyv megírása előtt, 2011-ben a romániai leprakolónián jártam, még 21-en voltak ott – a hetvenes években körülbelül 200-an –, a forgatás idején már csak kilencen éltek. A bulgáriai Belene-börtönszigetre – amely az ötvenes években kommunista munkatábor volt – sokkal egyszerűbb volt stáb nélkül bejutni. Többheti tárgyalás után tudtunk a hatóságokkal megegyezni, majd két egykori rabbal bejárni a területet. Különösen emlékezetes volt, amikor az egyikük, a 88 éves Zlatko váratlanul felmászott az egyik régi, rozoga őrtoronyba, ahová én még követtem, de a tolmács nem mert feljönni. Drónról sikerült felvennünk azt a jelenetet, hogy a bácsi elpantomimezi, hogy egy kalasnyikov van a kezében.
MN: Nyugati irányba haladva nem volt kevésbé izgalmas az utazás?
NT: A Duna mindenhol gyönyörű, és mi sem csak szomorú vagy ijesztő dolgokat mutatunk be. Mint mondtam, leginkább a folyó mentén élő emberekre voltam kíváncsi, ennek pedig nincs földrajzi jelentősége. Beszéltem halászokkal, révészekkel, rendőrökkel, földművesekkel, de Németországban és Ausztriában menekültekkel is; Regensburgban például olyan gyerekekkel, akik a szüleik nélkül érkeztek különböző országokból, és most Németországban tanulnak szakmát és a német nyelvet.
MN: 2018-ban ugyancsak az árral szemben indult el: a Sír az út előttem című könyvében a magyarországi menekültekről írt. Nem támadták ezért?
NT: Nem volt támadás, néma csönd volt, ami sokkal rosszabb. Nekem ugyanis az volt a célom azzal a könyvvel, hogy kezdjünk el beszélgetni, vitázni erről a témáról. Úgy vélem, hogy a demokrácia lényege a vita, legyen szó bevándorlásról, kivándorlásról, szegénységről, és abban reménykedtem, hogy abban a kiélezett helyzetben, amit a menekültkérdés teremtett, megkezdődhet valamiféle értelmes párbeszéd. Persze tudom, hogy naiv elképzelés volt, de azért valamelyest bíztam benne.
MN: Abban a légkörben, ami idehaza kialakult?
NT: Nem hinném, hogy a magyarok jobban gyűlölnék a bevándorlókat másoknál, inkább az a gond, hogy nincsenek tapasztalataik más kultúrákról, és éppen ezért nagyon könnyű – megfelelő eszközök és hatalom birtokában – félelmetesnek beállítani az idegeneket. Gyakran az a baj a hatalom képviselőivel, hogy nem akarnak azokkal beszélni, akik mást gondolnak, mint ők. Nem emlékszem, hogy a menekültkérdés kapcsán lett volna például olyan vita, amely megpróbálta volna tisztázni, hogy kik ezek az emberek. Én erre kerestem a választ a könyvemben, szerettem volna felébreszteni az olvasókat, hogy lássák, a menekültek is ugyanolyan emberek, nem pedig valami massza, amely el akarja árasztani Magyarországot. Az is igaz, hogy 2015-ben még sokkal jobb véleménnyel voltak az emberek a bevándorlókról – látták őket, beszélgettek velük, segítettek nekik –, mint most, amikor csak a kormánypropagandát látni. Ugyanakkor azt is látom, hogy a magyarokban van egyfajta szabadságvágy, és most nem csak 1956-ra gondolok, vagy arra, amit a miniszterelnök szokott előszeretettel hangoztatni. Inkább az egyéni szabadságvágyra, a kreativitásra, ami azt jelenti, hogy mindenki egy kicsit az árral szemben próbál menni, ahogy Márai Sándor írja a Magyar emberek című versében: „Csak visznek valamit magukkal / Európa, Ázsia, Afrika, és Amerika országútjain, amitől nyugtalanabb a levegő.” A baj az, hogy ennek az ellenkezője is jellemző: a magyarok gyakran úgy gondolják, hogy a hatalom ellen semmit nem lehet tenni, s azt várják, hogy a hatalom intézzen el mindent helyettük. És a hatalom gyakran visszaél ezzel.
A Duna – Árral szemben
„Harcoltak már érte, rajta és ellene – de soha meg nem szelídült” – csak a fantáziánk szab határt, mi mindenre igaz ez a mondat; a Mácsai Pál tolmácsolásában megszólaló Nick Thorpe azonban a Dunát illeti vele.
A hasonló ismeretterjesztő műsorok két csoportba oszthatók: az egyikben az idegenvezetőnk izgatott rajongó, vagy épp a téma egyik szakértője – vele jellemzően a gasztrojellegű kalandozások jönnek. A másik típusban egy olyan, szerethető figurát dobnak be a mélyvízbe, aki totálisan laikus, épp ezért mindenre lelkesen rácsodálkozik – nemrég a Netflix próbálta hasonló módon, Zack Efronnal eladni sorozatát. Thorpe valahol a kettő között áll: ismeri a Nyugatot és a Keletet is; tisztában van a térség történelmi-gazdasági jellemzőivel, de ami a legfontosabb: minden és mindenki felé szelíd, megértő érdeklődéssel fordul. Ha úgy adódik, rozsdás horgot tisztít egy halászfamília fejével; de egy asztalhoz ül a hagyományőrző asszonyegylettel; a szakértővel megtárgyalja a környék flóráját és faunáját; majd egy hegedűszó nyomába ered, hogy elbeszélgessen a folyóparton zenélő, otthonából Amerikába vágyódó lánnyal és barátjával. A sorozat stílusosan pont olyan, mint maga a Duna: látszólag lassan és céltalanul csordogál, ha azonban kellő figyelmet szentelünk neki és hagyjuk, hogy Mácsai orgánuma és Thorpe kedélyes ismeretterjesztése kicsit közelebb hozza a látottakat, máris úgy érzékeljük, hogy a képek megállíthatatlan gyorsasággal peregnek. Épp csak sikerül beleélnünk magunkat az éjszakai sakálles izgalmaiba, vagy épp belefeledkeznünk a helyi kisfiú temetőben tartott tárlatvezetésébe, máris ismét úton vagyunk: új tájak, új arcok és új történetek következnek. Mindezekből talán fele ennyi is elég lett volna kétszer ilyen hosszan, ám szerencsére a megszólalók és a látottak néhány perc alatt is képesek ránk hatással lenni – főleg azért, mert a sok apró mozaikból szépen lassan rajzolódik ki a Duna körüli nagyobb kép sziluettje, amelyet teljes egészében soha nem fogunk átlátni. De nem is ez a cél – inkább az, hogy bepillantást nyerjünk a szomszédos vagy épp távolabbi népek életébe, szokásaiba, örömeibe és küszködéseibe. A Duna – Árral szemben jól illeszkedik a Spektrum saját gyártású sorozatainak sorába, hiszen a Kicsi ország, kicsi Kína vagy a Tabuk nélkül után ismét olyan hétköznapi témákkal foglalkozik, amelyekre nem szentelünk elég időt: multikulturalizmus, elfogadás vagy épp a velünk élő múlt. A folyó mindezeknek kellően látványos keretet is ad.
SzSz
Elérhető a Spektrum Tv-n
