Lisa csontvelőt ad Svennek, de a rák továbbpusztítja a férfi testét, lelkét, tudatát. Szétesett berlini anyjuk alkalmatlanságát látva magához veszi, kezelteti, svájci családjánál ápolja is kisfiává gyámoltalanodó bátyját a két perccel fiatalabb húg. A maradék életerejét a színpadi visszatérés reményéből merítő haldoklónak monodrámát ír az elmaradt Hamlet-felújítás helyett az irodalmi munkásságát már egyszer lezáró nő, s személyesen könyörög színházigazgató exének, hogy mutassa be az ilyen beteg állapotban is játszható Jancsi és Juliska-parafrázist, hiszen ezek ők: két eltévedt gyerek a sötét erdőben. Egyiküket a halál töri meg, másikukat az élet: Lisa feladta művészi ambícióit, hogy elit zeneiskolát igazgató férje meggazdagodásra, presztízsszerzésre, gyerekeik (úgymond) életének (karrierjének) bebiztosítására épített egzisztenciájához részben díszelgéssel (partik, díjátadások, hivatásszerű mosolygás), részben az intézmény unatkozó milliomoscsemetéinek (teljesen fölösleges) irodalmi pallérozásával járuljon hozzá. Akinek meg kell halnia, az végül csendes szeretetben távozhat. Akinek élnie kell életének másik fele nélkül, az visszatalál az íráshoz, hogy a közös szenvedélyben, a művészetben éltesse tovább azt a valakit, akit csak ő ismert igaz valójában, s akihez nem lesz többé hasonló „a nagy időn”.
Nina Hoss és Lars Eidinger párosa elhiteti velünk ezt a mindennél szorosabb, a megváltást el mégsem hozó kapcsolatot, ezt a szép, bár vitatható konklúziót.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
