Amikor Sztupa és Troché megtanácskozták, hogy ki legyen „a srác”, nem csupán az érveiket ütköztették, megpendült ott néhány érzelmi húr is. Mert ha mondjuk, két casting director tárgyalta volna az esetet, semmi percig nem tartott volna dönteni, a sztenderd kategóriákban gondolkodva Troché tűnt hősnek, Sztupa inkább antagonistának. „A srác” formula ugyanis a korabeli nyelvhasználatban a filmmesélés elmaradhatatlan alkotóelemeként a szokott értelmezésétől elszakad valamelyest, hisz’ ha azt mondta valaki, hogy „és akkor a srác…”, akkor mindig valami szerfelett izgalmas, váratlan akció következett, ami pedig súlyosan ellentmondott a srác szó hétköznapi jelentésének, mely szerint a srác az a fiú lenne a szomszéd utcából, akit gyakran látunk a munkába menet, de nem tudjuk a nevét. A srác a térről, a srác a Keravillból, a pincérsrác, s a többi s a többi. Míg a másik srác, a mi srácunk, Sztupa és Troché sráca rendszerint finom, bő fehér inget viselt nyitva a mellkasán, gyakran vágtatva közlekedett lóháton, és vörös hajú nőknek tette a szépet, sok sikerrel. Karddal, pisztollyal, fortéllyal vívta ki az igazát, s mindannyiszor jól odapörkölt a hatalmasoknak. Pofára ilyen volt tehát Troché, Sztupa már kevésbé, de ettől még Sztupa is szeretett volna – olykor, egy időre (hisz’ most is csak erről volt szó) – srác lenni. Trochéval szemben pedig érzelmi húrokon játszva igen messze el lehetett jutni, különösen Sztupának, de nem adta magát könnyen, még ha az elejétől foga tudta is, mire megy ki a játék, az ő játéka. Nézd, Sztupa, be kell látnunk, hogy te inkább olyan És akkor a pasas… típus vagy, citálta a kor jellegzetes magyar – és tulajdonképpen tárgyba vágó – filmjének a címét, tehát nekem kell lenni az „és akkor a srác…”-nak, nem is azért, mert te nem tudnál olyan fickósan lóra pattanni, mint én, hanem inkább az imponáló komolyságod miatt. Te egy megfontolt pacák vagy, előbb gondolkozol, aztán meghozod a döntést, s már ott is a vége főcím. Én bezzeg… Te bezzeg hízelgéssel még nem mentél nálam semmire, hagyta helyben a kétségkívül tetszetős gondolatmenetet Sztupa. De ketten mégsem lehettek srácok, viszont a négy muskétáshoz meg kevesen voltak. Megpróbálhatnátok esetleg a három testőrt, sietett a segítségükre Ómafa, az mégsem olyan nagy különbség.
Pénteken (26-án) este nyolckor telepedünk a Cinemax elé, ahol előbb a Lány című belga drámához lesz szerencsénk, melynek tizenöt éves hősnője a balettiskolában néz szembe a fiúteste okozta nehézségekkel. Brüsszelita film, ki hallott már ilyet, elvisz az ördög, meglátjátok! Éjjeli egykor ugyanitt lenyomunk egy ugyancsak nem mindennapos svájci thrillert. Londonban járunk, Bagdad árnyékában, irániak kedvelt kávézója kerül az iszlamisták célkeresztjébe. A köztes időben átugorhatnánk a kettes csatornára (Cinemax 2), ahol a magyar közreműködéssel (producerek, operatőr) forgatott macedón filmet, a Fűzfát adják, mely műalkotás sajna nem arról szól, amire a macedón–magyar összeműködés híre hallatán először gondolnánk, de azért nem utolsó mulatság. Három nő megküzd a maga nőiségéért, egyikük ráadásul a középkorban, ha jól láttam. Nos, a rendező, Milčo Mančevski nevét már jó rég, az Eső előtt óta ismerjük, s aki azt látta, könnyen kiszámíthatja, mit virít a művész negyedszázaddal később.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
