A jelenlegi katolikus egyházfő az, aki átvitt értelemben is kiszállt a pápamobilból és szembenézett egyháza gyakorlatának legsúlyosabb ellentmondásaival. Az ő pápasága nem uralkodás, hanem az uralkodással rokon értelműnek vélt pontifikátus eredeti jelentését visszaállító hídverés, szolgálat, a komolyan vett jézusi tanítás és példa.
Wim Wenders pusztítóan unalmas filmet humanistáskodott össze erről a karizmatikus emberről. Elkísérte Ferencet a világ számos pontjára, elhelyezgette különféle szép hátterek előtt, hogy a pápa – olykor több tízezres – hallgatósága számára vagy közvetlenül a rendező kamerájába elmondja mindazokat a gondolatokat, amelyeket különféle médiumokból már ismerhetünk. A nagy német rendező pedig dehogyis zavarja meg kérdésekkel a mondandót. És a pápát emberként sem gondolja más oldaláról bemutatni, mint ami állandóan látszik belőle. Viszont az egyébként hitbéli kérdéseket egyáltalán nem érintő, hanem a világpolitikát morális aspektusból mérlegelő megnyilatkozásokhoz a létező legkézenfekvőbb képsorokat rendeli: közhelyparádé festi alá a pápai szavakat. Már, amikor aláfesti.
A migráció témájánál naná, hogy anyákat látunk síró gyermekekkel, a világért érzett felelősséghez jól passzol a cunami, ám a papi pedofília kapcsán tett kijelentések esetében már nem érzi szükségét Wenders, hogy bármilyen képpel emlékeztesse a nézőt az ügy súlyosságára – pedig az szorosabban kapcsolódik a katolikus egyházhoz, mint a túlnépesedés problematikája (bár, ha az óvszerhasználat tiltására gondolunk… de arról itt nincs szó). Ferenc beszél, őt látni pedig megnyugtató. Legalábbis Ferenc pápát. Mert amikor gagyi ismeretterjesztő filmek modorában az assisi szentet idézi meg a rendező, rémes statisztákat igazgatva a giottói ábrázolásokat imitálandó, az felháborítóan dilettáns.
Forgalmazza a Pannonia Entertainment
