Film

Győzött a tücsök

Mike Figgis: Isten tenyerén – Ronnie Wood

Mikrofilm

Lehetséges, hogy egy át nem adott üzenetnek köszönhetjük a Rolling Stones legjobb lemezeit. Brian Jones 1969-ben bekövetkezett halála után ugyanis az akkor épp a Facesben játszó Ronnie Wood volt a kiszemelt utód, ám hozzá nem jutott el a felkérés. Így került képbe a józan életű gitáros, Mick Taylor, majd készült el a hetvenes évek elején a Sticky Fingers és az Exile on Main Street, a két legnagyobb becsben tartott Stones-album.

„Jagger a basszgitárosnak, Ronnie Lane-nek szólt, aki persze azt mondta, hogy nem akarok kilépni a Facesből” – meséli Wood a róla készült portréfilmben, és ez az egyetlen olyan megszólalása, ami valamiféle gondolatot ébreszt. Mert tényleg, mi lett volna, ha már 1969-ben egymásra találnak Keith Richardsszal – nemcsak zenészként, szesztestvérként is? Lehet, hogy pár éven belül követik Jonest, így a Stones mindent túlélő gitárosainak legendája sem élne, pedig az ma már erősebb imázsformáló Jagger higanymozgásánál is.

Persze, e „legenda” sarokköve a ma már 77 éves Richards, de azért a zenekarba 1975-ben került Ronnie Wood (73) sem szégyenkezhet. Hosszan sorolhatnánk az elmúlt 50 év azon bulvárhíreit, amelyekbe túlzott alkohol- és kábítószer-fogyasztási szokásai miatt került, arról viszont nem nagyon olvashattunk, hogy nagyszerű zenész, sőt remek festő. Talán Mike Figgis rendező szeme előtt is az lebegett, amikor Woodot megpróbálta kihozni a napra, hogy „mélyebb” értelmet adjon a nem mindennapi életpályának, de főhőse nem így gondolta.

A gitáros ugyanis nem hajlandó annál többet elárulni, mint hogy ő az a tücsök, aki köröket vert a hangyára, mert – ahogy a film eredeti címe mondja – „valaki nagyon szereti odafönt”. Azt megtudhatjuk, hogy már az apja és a testvérei is masszív alkoholisták voltak, meg azt is, hogy gyerekkorában eldöntötte, hogy ő is az lesz. Az viszont nem derül ki, hogy a többszörösen hátrányos helyzetű fiatalember hogyan lett 20 éves korára az egyik legmenőbb zenész Angliában, akire még a Stones is felfigyelt. Nem derül ki az sem, hogy hol tanult meg festeni, hogyan haverkodott össze Damien Hirsttel, aki halálkomolyan állítja, hogy Ronnie jobban fest, mint ő. De zenei talentumáról sem derül ki sok. Mick Jagger, Keith Richards, Charlie Watts vagy Rod Stewart, akivel a Facesben játszott, kizárólag arról beszél, hogy milyen szeretni való figura ez a Ronnie, és ahol ő megjelenik, garantált a vidámság. Mindehhez Wood felesége még annyit tesz hozzá, hogy Ronnie részegen is aranyos pofa, de józanul még inkább az.

A veteránok kizárólag pozitív megnyilvánulásai csak kapargatják a felszínt, de azt nem mondhatnánk, hogy unalmasak lennének. Persze semmi különös nem hangzik el, de – profi interjúalanyok lévén – az előadás ennek ellenére is élvezetes. Így hát gyorsan elszalad a derűs 82 perc, és csak a vége főcím alatt lehet erős hiányérzetünk.

 

Forgalmazó: Pannonia Entertainment

Figyelmébe ajánljuk

A józanság kultúrája. Folytatódik CIVIL EXTRA szolidaritási akciónk

Folytatódik a Magyar Narancs rendhagyó kezdeményezése, amelynek célja, hogy erősítse a civil szférát, a sajtót, valamint az állampolgári szolidaritást, válaszként a sajtót és a civil szervezeteket ellehetetlenítő, megfélemlítő, a nyílt diktatúrát előkészítő kormányzati törekvésekre. Új partnerünk a függőséggel küzdők felépülését segítő Kék Pont Alapítvány.

Szemrevaló: Páva – Valódi vagyok?

  • SzSz

A társadalmi szerepek és identitások a pszichológia egyik legjobban kutatott területe. Mead szerint nincs is objektív valóság, azt az egyének maguk konstruálják; Goffman úgy véli, az egész világ egy színpad, ahol mind különböző szerepeket játsszunk; míg Stryker elmélete azt magyarázza, hogy minden ember ezernyi identitással rendelkezik, s azok hierarchiába rendeződnek.

Szemrevaló: A fény

  • - bzs -

Tom Tykwer csaknem háromórás eposza mintha egy másik korból időutazott volna napjainkba (Tykwer maga is a Babylon Berlint, a múlt század húszas éveit hagyta hátra).

Szemrevaló: Gépek tánca

Markológépekkel táncolni, az ám a valami! Amikor a kotrókanál kecsesen emelkedik a magasba, akkor olyan, mint egy daru – mármint a madár (lehet, hogy magyarul nem véletlenül hívják így az emelőszerkezetet?) –, „nyakát” nyújtogatja, „fejét” forgatja.

Le nem zárt akták

A művészi identitás és a láthatóság kérdéseit helyezi középpontba Pataki Luca első önálló kiállítása. Keszegh Ágnes kurátor koncepciója szerint a tárlat krimiként épül fel: a látogatónak fragmentumokból, nyomokból kell rekonstruálnia a történetet. Az anyag kísérlet a művészszerep radikális újragondolására, és az igazi kérdése az, hogy az alkotói késztetés ledarálható-e.