Film

Győzött a tücsök

Mike Figgis: Isten tenyerén – Ronnie Wood

Mikrofilm

Lehetséges, hogy egy át nem adott üzenetnek köszönhetjük a Rolling Stones legjobb lemezeit. Brian Jones 1969-ben bekövetkezett halála után ugyanis az akkor épp a Facesben játszó Ronnie Wood volt a kiszemelt utód, ám hozzá nem jutott el a felkérés. Így került képbe a józan életű gitáros, Mick Taylor, majd készült el a hetvenes évek elején a Sticky Fingers és az Exile on Main Street, a két legnagyobb becsben tartott Stones-album.

„Jagger a basszgitárosnak, Ronnie Lane-nek szólt, aki persze azt mondta, hogy nem akarok kilépni a Facesből” – meséli Wood a róla készült portréfilmben, és ez az egyetlen olyan megszólalása, ami valamiféle gondolatot ébreszt. Mert tényleg, mi lett volna, ha már 1969-ben egymásra találnak Keith Richardsszal – nemcsak zenészként, szesztestvérként is? Lehet, hogy pár éven belül követik Jonest, így a Stones mindent túlélő gitárosainak legendája sem élne, pedig az ma már erősebb imázsformáló Jagger higanymozgásánál is.

Persze, e „legenda” sarokköve a ma már 77 éves Richards, de azért a zenekarba 1975-ben került Ronnie Wood (73) sem szégyenkezhet. Hosszan sorolhatnánk az elmúlt 50 év azon bulvárhíreit, amelyekbe túlzott alkohol- és kábítószer-fogyasztási szokásai miatt került, arról viszont nem nagyon olvashattunk, hogy nagyszerű zenész, sőt remek festő. Talán Mike Figgis rendező szeme előtt is az lebegett, amikor Woodot megpróbálta kihozni a napra, hogy „mélyebb” értelmet adjon a nem mindennapi életpályának, de főhőse nem így gondolta.

A gitáros ugyanis nem hajlandó annál többet elárulni, mint hogy ő az a tücsök, aki köröket vert a hangyára, mert – ahogy a film eredeti címe mondja – „valaki nagyon szereti odafönt”. Azt megtudhatjuk, hogy már az apja és a testvérei is masszív alkoholisták voltak, meg azt is, hogy gyerekkorában eldöntötte, hogy ő is az lesz. Az viszont nem derül ki, hogy a többszörösen hátrányos helyzetű fiatalember hogyan lett 20 éves korára az egyik legmenőbb zenész Angliában, akire még a Stones is felfigyelt. Nem derül ki az sem, hogy hol tanult meg festeni, hogyan haverkodott össze Damien Hirsttel, aki halálkomolyan állítja, hogy Ronnie jobban fest, mint ő. De zenei talentumáról sem derül ki sok. Mick Jagger, Keith Richards, Charlie Watts vagy Rod Stewart, akivel a Facesben játszott, kizárólag arról beszél, hogy milyen szeretni való figura ez a Ronnie, és ahol ő megjelenik, garantált a vidámság. Mindehhez Wood felesége még annyit tesz hozzá, hogy Ronnie részegen is aranyos pofa, de józanul még inkább az.

A veteránok kizárólag pozitív megnyilvánulásai csak kapargatják a felszínt, de azt nem mondhatnánk, hogy unalmasak lennének. Persze semmi különös nem hangzik el, de – profi interjúalanyok lévén – az előadás ennek ellenére is élvezetes. Így hát gyorsan elszalad a derűs 82 perc, és csak a vége főcím alatt lehet erős hiányérzetünk.

 

Forgalmazó: Pannonia Entertainment

Figyelmébe ajánljuk

Tej

Némi hajnali bevezetés után egy erősen szimbolikus képpel indul a film. Tejet mér egy asszonykéz egyre idősebb gyerekei csupraiba. A kezek egyre nagyobbak, és egyre feljebb tartják a változatlan méretű csuprokat. Aztán szótlanul reggelizik a család. Nyolc gyerek, húsztól egyévesig.

Dal a korbácsolásról

„Elégedetlen vagy a családoddal? (…) Rendelj NUKLEÁRIS CSALÁDOT az EMU-ról! Hagyományos értékek! Az apa férfi, az anya nő! Háromtól húsz gyerme­kig bővíthető, szja-mentesség, vidéki csok! Bővített csomagunkban: nagymama a vármegyében! Emelt díjas ajánlatunk: főállású anya és informatikus apa – hűséges társ, szenvedélye a család!”

Sötét és szenvedélyes séta

Volt már korábban egy emlékezetes sétálószínházi előadása az Anyaszínháznak az RS9-ben: a Budapest fölött az ég. Ott az indokolta a mozgást, hogy a történet a város különböző pontjain játszódik. Itt a vár hét titkot rejtő terme kínálja magát a vándorláshoz. Az RS9 helyszínei, a boltozatos pincehelyiségek, az odavezető meredek lépcső, ez a föld alatti világ hangulatában nagyon is illik a darabhoz.

Egymásra rajzolt képek

A kiállított „anyag első pillantásra annyira egységes, hogy akár egy művész alkotásának is tűnhet” – állítja Erhardt Miklós a kiállítást megnyitó szövegében. Ezt csak megerősíti a képcímkék hiánya; Széll Ádám (1995) és Ciprian Mureșan (1977) művei valóban rezonálnak egymásra.

Komfortos magány

  • Pálos György

A szerző az első regényével szinte az ismeretlenségből robbant be 2000-ben az irodalmi közéletbe, majd 2016-ban újra kiadták a művét. Számos kritika ekkor már sikerregényként emlegette, egyes kritikusok az évszázad regényének kiáltották ki, noha sem a szüzséje, sem az írásmódja nem predesztinálták a művet a sikerre.

„Legalább két generáció kell”

2023. október 7-i elrablása, majd másfél évvel későbbi kiszabadulása után Eli Sarabi Túsz című könyvében írta le az átélt megpróbáltatásokat. Most bátyja kíséretében a világot járja, hogy elmondja, mi segítette át a fogság napjain, milyen tapasztalatokat szerzett a fogva tartóiról, és hogyan hozott döntést arról, hogy nem szenvedéstörténet lesz mindez, hanem mentális küzdelem az életért.

A 11 cigánytörvény: így konzerválja a romák kirekesztését a jogrend

A szabad iskolaválasztás, a befagyasztott családi pótlék, a közmunka, a csok, a tankötelezettség csökkentése – papíron mind általános szabály, a gyakorlatban azonban osztályt és rasszt különít el. Ezek a rendelkezések nem a szó klasszikus értelmében „cigánytörvények”, hatásukban, működésükben, következményeikben mégis azok – írja Horváth Aladár.

„Hadd legyen már véleményem!”

Háromgyermekes anya, legidősebb lánya középsúlyos értelmi fogyatékos. Rendőr férjét, aki másodállásban is dolgozik, alig látja. Az állam magára hagyta őket – ahogyan a sorstársait is. Felszólalt Magyar Péter országjárása során, s a pártelnök segítséget ígért.