„Ha haza nem mehet, miért nem keresnek neki új családot?”

Mikrofilm

Az Aliciával folytatódik a Verzió filmjeit bemutató sorozatunk.

Alicia kilenc éves és már 5 éve egy holland gyermekotthonban él, amikor kérdőre vonja a nevelőit: miért nem mehet új családhoz és miért nem látogatja többször a vér szerinti anyukája? Válaszokat nem kap. És mi sem kapunk. Maasja Ooms három éven keresztül mutat fel részleteket a lány nevelőotthonban töltött mindennapjaiból, miérteket azonban nem ad, mindössze kartotékadatokba kapunk beavatást: Alicia egyévesen kerül tinédzser anyjától nevelőszülőkhöz, majd nevelőapja halála után otthonba.

false

 

És aztán telnek az évek. Minél tovább követjük a történetét, annál több frusztráló kérdéssel szembesülünk, éppúgy, mint maga a kamaszodó kislány, akinek igazából fogalma sincs arról, miért nem lehet újra a szinte gyerekként szülővé kényszerülő anyjával, miközben a fiatalabb testvére otthon élhet. És ha oda nem mehet, miért nem keresnek neki új családot? És miért kellene betartania szabályokat, amikor őt innen úgyse viszi el soha senki… Csupa zavar, csupa érthetetlenség, csupa szeretethiány és tehetetlen düh, ráadásul a kamaszkor küszöbén, amikor egyébként sem egyszerű megtalálni a biztos pontot a világban vagy önmagunkban.

false

 

Alicia környezete ráadásul nem biztos pontokból, hanem tanácsadókból, nevelőkből áll: a velük való kapcsolatot és konfliktusokat élezi ki, mutatja fel a film. És közben adatolja, megmagyarázza az időbeli ugrásokat, a szökéseket, a gyógyszeres kezelést, az új otthonokkal való próbálkozásokat... Ám a dokumentumfilm csak kevéssé reflektál saját szerepére, nem sokat tudunk meg arról, hogyan hat a megfigyelés a személyiség fejlődésére. Hullámhegyek- és völgyek váltják egymást: a gyermekotthonok jobb és rosszabb napjai.

A rendező nem a szegénységre vagy az anyagi hiányokra koncentrál, hanem egy másik nélkülözésre: az anyától, apától, otthontól megfosztottságra. A nagy kérdés, van-e kiút a rendszerből, amelyen Alicia anyja már végigtalpalt, és Alicia is a küszöbén áll. Vajon nincsenek más utak, csak az önmagukat ismétlő mintázatok? És marad-e bármi egy gyerek életében, ha hiányzik a szeretet?

Vetítik: szerdán (7-én) délután négykor és vasárnap (11-én) negyed háromkor a Művészben.

Figyelmébe ajánljuk

Szemrevaló: Páva – Valódi vagyok?

  • SzSz

A társadalmi szerepek és identitások a pszichológia egyik legjobban kutatott területe. Mead szerint nincs is objektív valóság, azt az egyének maguk konstruálják; Goffman úgy véli, az egész világ egy színpad, ahol mind különböző szerepeket játsszunk; míg Stryker elmélete azt magyarázza, hogy minden ember ezernyi identitással rendelkezik, s azok hierarchiába rendeződnek.

Szemrevaló: A fény

  • - bzs -

Tom Tykwer csaknem háromórás eposza mintha egy másik korból időutazott volna napjainkba (Tykwer maga is a Babylon Berlint, a múlt század húszas éveit hagyta hátra).

Szemrevaló: Gépek tánca

Markológépekkel táncolni, az ám a valami! Amikor a kotrókanál kecsesen emelkedik a magasba, akkor olyan, mint egy daru – mármint a madár (lehet, hogy magyarul nem véletlenül hívják így az emelőszerkezetet?) –, „nyakát” nyújtogatja, „fejét” forgatja.

Le nem zárt akták

A művészi identitás és a láthatóság kérdéseit helyezi középpontba Pataki Luca első önálló kiállítása. Keszegh Ágnes kurátor koncepciója szerint a tárlat krimiként épül fel: a látogatónak fragmentumokból, nyomokból kell rekonstruálnia a történetet. Az anyag kísérlet a művészszerep radikális újragondolására, és az igazi kérdése az, hogy az alkotói késztetés ledarálható-e.

Ingyen Carlsberg

  • - turcsányi -

Valamikor a múlt század kilencvenes éveinek elején Bille August nemzetközi hírű svéd filmrendező rájött, hogy mégsem lenne jó, ha ő lenne a filmművészet második Ingmar Bergmanja, még akkor sem, ha az ügyért addig számos követ megmozgatott (Hódító Pelle Max von Sydow-val, 1987; Legjobb szándékok, egyenesen Bergman forgatókönyvéből, 1992).

Utánunk a robotok?

A Székesfehérváron tavasszal bemutatott színpadi átiratot Szikora János, a Vörösmarty Színház tizenhárom év után elköszönő igazgatója rendezte. A színház vezetésére kiírt, majd megismételt pályázat után ősztől már Dolhai Attila irányításával működő teátrum irányvonala minden bizonnyal változni fog, a társulat egy része is kicserélődött, így A Nibelung-lakópark egy korszak összegzésének, Szikora János búcsúelőadásának is tekinthető.

Túlélni a békét

Az előadás ismét azt bizonyította, hogy egy ideje a Miskolci Nemzeti Színházé a magyar nyelvű színjátszás egyik legerősebb társulata. Pedig a darab – annak ellenére, hogy színházi felkérésre született – egyáltalán nem kínálja magát könnyen a színrevitelre.