Halle Berry saját rendezésében verekedné vissza magát az "A-ligába"

A Megsebezve nemcsak Berry rendezői bemutatkozása, de elszánt próbálkozás is, hogy az Oscar-díjas színésznőt ismét komolyan vegyék Hollywoodban. Pont olyan lett, mint az eddigi pályája: harcos és küzdelmes, kevés kiemelkedő pillanattal.

Vannak színészek, akiket egész életükben egy ikonikus szerepükről vagy meghatározó pillanatukról ismernek, hiába van a hátuk mögött több évtizednyi munka és egy rakás film. Halle Berry is ilyen, ám mégis kikívánkozik a hagyományos skatulyából, hiszen két alkalommal is beégett a filmrajongók kollektív tudatalattijába: a 2002-ben ő vált az első színesbőrű díjazottá a legjobb színésznő Oscar-kategóriában a Szörnyek keringőjéért, majd még abban az évben az egész világot megbabonázta a Halj meg máskor , amiben Jinxet alakította.

Egy kritikusok és szakma által is elismert művészfilm és egy kasszasiker – a legtöbb színész arra vágyik, hogy hozzá hasonlóan mindkettőben maradandót alkosson, Berrynek pedig mindez 36 éves korára sikerült is. Mégis rövid időn belül elsüllyedt a középszerben és mintha a sikerszéria meg sem történt volna: felejthető, vagy még annál is rosszabb filmek, lélektelen blockbusterek és hatalmas bukások követték egymást. Így jutottunk el 2021-ig, amikor Barry, immár a rendezői székbe is beülve ismét a nagy visszatérésre készül.

Nem arról van szó, hogy teljesen elfelejtették a nevét – egyszerűen olyan, mintha a 2000-es évek eleje óta soha nem jött volna ki neki a lépés. Halle Berry voltaképpen a mai napig az egyik legismertebb színesbőrű színésznő, ez pedig azért is nagy teljesítmény, mert egy kezünkön meg tudjuk számolni az igazán jó filmjeit vagy emlékezetes alakításait. A 90-es évek több nagy közönségsikerében is feltűnt ugyan, de inkább csak mint csinos női mellékszereplő: Az utolsó cserkészre, a Bumerángra vagy a Tűzparancsra sem miatta emlékszünk.

A kritikusok először az 1999-es Fekete csillag című filmben figyeltek fel rá, melyben ő alakította a főszereplő Dorothy Dandridge-et, az első fekete színésznőt, akit Oscarra jelöltek a legjobb színésznő kategóriában (1955-ben a Carmen Jones című filmmel érdemelte ki a nominációt). A tévéfilm 5 Emmy-díjat kapott, köztük Berry is hazavihetett egy aranyszobrot. Két évvel később pedig ő maga lépett Dandridge örökébe, amikor a Szörnyek keringőjéért nemcsak a jelölést, de az Oscar-díjat is kiérdemelte. A 2002-es díjátadót azóta is a színesbőrű színészek diadalaként emlegetik, hiszen Berry mellett a másik színészi fődíjat, a legjobb férfi színész elismerést Denzel Washington nyerte el a Kiképzésért.

Aki látta, nem felejti Berry elképesztő megilletődöttségét és könnyekbe fulladó beszédét – ahogy azt sem, hogy egy évvel később ugyanezen a színpadon Adrien Brody egyszerűen lesmárolta a díjat neki átnyújtó színésznőt; mind a kettő az Oscar legemlékezetesebb pillanatai közé tartozik. Az Oscar azonban mindkettőjük esetében hűtlen barátnak, egyszeri, megismételhetetlen csúcspontnak számított. Berry 15 évvel később már keserűen gondolt vissza saját díjára: „Az a pillanat semmit nem jelentett. Semmit. Azt gondoltam, hogy jelent valamit, de valójában semmit” – nyilatkozta. Ezzel részben saját Oscarjának történelmi jellegére utalt. Hiába volt díjazása mérföldkő, inkább szabályt erősítő kivétel maradt, hiszen a következő években nemhogy nőtt, inkább még csökkent is a díjra jelölt színesbőrű színészek száma. Emellett viszont az elkeseredettséghez saját kudarcai is hozzájárultak: Berrynek hamar rá kellett jönnie, hogy az Oscar-díj valójában inkább teher, mind áldás számára.

„Azt gondoltam, biztos csak úgy áradnak felém a remek forgatókönyvek, a jobbnál jobb rendezők pedig az ajtómon kopogtatnak majd. Nem így lett. Sőt, kicsit minden még nehezebb lett” – emlékezett vissza. A Halj meg máskor után ő lett az ügyeletes hollywoodi bombanő, emellett pedig az X-Men sorozatban is bebizonyította, hogy blockbusterekben is megállja a helyét. Mégsem ez a képregényfilm forrt össze a nevével, hanem a 2004-es Macskanő, melyért elnyerte az Aranymálnát. Becsületére legyen mondva, azon maréknyi „díjazott” közé tartozik, aki meg is jelent a gálán átvenni a díjat. Humorérzékét bizonyítja, hogy mindezt ráadásul Oscarjával a kezében tette, sőt még ugyanazt a megdöbbenést is eljátszotta, amit annak idején az Oscar-ceremónián.

A Macskanő ugyan nem tette tönkre karrierjét, de hírneve megsínylette a kudarcot: a nagynevű rendezők és emlékezetes szerepek több mint egy évtizedig elkerülték. Ő viszont ennek ellenére is keményen dolgozott – szó szerint: a Gothika forgatásán eltörte a karját, A hívás munkálatai közben lefejelte a járdát; de megsérült a Macskanő készítésekor is, a James Bond-film egyik jelenetében pedig majdnem megfulladt egy fügétől. Nemcsak ezek a balesetek bizonyítják, hogy nem irtózik a kemény munkától: közel 20 évvel a Halj meg máskor után is elképesztő formában van. Fizikumára szüksége is volt, hiszen az elmúlt időszakban két akciófilmben is feltűnt: a Kingsman: Az Aranykör és a John Wick 3. felvonása is sikert aratott – igaz, mindkét esetben bejáratott franchise-okról van szó, ahol nem Berry a húzónév. Mindezek után azonban a színésznő úgy érezte, ismét eljött az ő ideje.

A Megsebezve eredetileg egy huszonéves ír katolikus MMA-harcosról szólt volna, a főszerepre pedig Blake Lively (Gossip Girl – A pletykafészek, A zátony) volt kiszemelve. A helyére lépett be Berry, aki aztán Michelle Rosenfarb forgatókönyvíróval teljesen átalakította a főhősnőt, és ezzel magát a filmet is: egy Rocky-szerű feltörekvő bokszoló helyett egy szétcsúszott egykori harcos került a középpontba, aki nemcsak a sportban, de a magánéletben is kudarcot vallott. A projektnek viszont még mindig nem volt rendezője, így a színésznő úgy döntött, beül a direktori székbe.

„Úgy éreztem, karrierem olyan pontján járok, ahol magamra kell fogadnom”

– magyarázta. Régóta ki akarta próbálni magát a kamera másik oldalán, igaz, azt hitte, valami saját maga írta rövidfilmmel mutatkozik majd be, ahogy azt szokás – de nem ezt dobta a gép. Ha pedig így alakult, teljes erőbedobással beleállt a színészi és rendezői szerepbe is.

A második forgatási napon vették fel a fináléban látható nagy verekedést. Mint minden sportfilm, a Megsebezve is egy nagy összecsapással végződik: Berry figurája, Jackie Justice ellenfelét nem más alakítja, mint a UFC jelenlegi világbajnoka, Valentina Shevchenko. A színésznő elképesztő elánnal küzdött ellene, olyannyira, hogy ismét lesérült: összezúzta a bordáit, viszont fogait összeszorítva senkinek nem jelezte a bajt, és folytatta a forgatást. Ez a fajta elképesztő akaraterő, amely Berry egész karrierjére jellemző volt, szinte süt a jeleneteibő. Kár, hogy ettől nem lesz jó film a Megsebezve.

A történet egy kiöregedő MMA-harcosról szól, aki annak idején azért bukott meg, mert címmérkőzésén megijedt és kiugrott a ringből. Évekkel később agresszív és alkoholista barátja, aki egyben menedzsere is, ráveszi, hogy egy bírók nélküli, underground viadalon ismét felvegye a kesztyűt. A verekedésre egy menő promóter is felfigyel, aki lehetőséget ad Justice-nak a visszatérésre; épp akkor, amikor feltűnik a semmiből kislánya, akit apjára hagyott, de annak halála után kénytelen ismét ő gondoskodni róla. Nem nehéz meglátni a párhuzamot Justice és Berry között: mind a ketten a rivaldafényben álltak, de aztán nem tudtak élni a lehetőséggel, most pedig jó pár évvel tapasztaltabban ismét felhúzzák a kesztyűt. Nem csoda, ha a színésznő annyira közel érezte magához a projektet, hogy a rendezést is elvállalta.

A probléma az, hogy elsőfilmesként Berry egyszerűen semmit nem tud hozzátenni az ezerszer látott, sportfilmes sablonokra építkező történethez. Sőt mintha igyekezne megspórolni a munkát a kötelező körökön: Justice egykori címmeccséből mindössze az ő nézőpontjából pillanthatunk bele. Ez a visszatérő trauma képeiként még jól is működik, viszont mivel mást nem látunk az egykori hírnévből, így nincs viszonyítási alapunk sem, honnan, vagy mennyire csúszott le a lejtőn. Amint ismét verekedni kezd, abban a pillanatban rögtön felfedezik és lehetőséget kínálnak neki. Ez legalább annyira hihetetlen és meseszerű, mint az, hogy néhány kevésbé meggyőző edzésjelenet után már be is dobják egy újabb címmeccsbe. Hasonlóan vázlatszerűen építi fel a mellékkaraktereket a film: Desi, a főhősnő barátja félpucér, testét tetkók borítjáj, sört vedel és üvöltözik; ő a rossz közeg, akit maga mögött kell hagynia. Edzője és mentora, Buddhakan ellenben szabadidejében törökülésben hümmög, pont olyan módon, ahogy a meditációt szokás kigúnyolni – nyilván a másik oldalt hivatott képviselni. Szemmel látható egyébként, hogy alkotóként Berryt az MMA-nál sokkal jobban érdekli a karakter magánélete, az, hogy anyaként hogyan képes felnőni az előtte álló feladathoz. A probléma az, hogy e köré sem tud igazán emlékezetes jeleneteket köríteni, és a karaktert lehúzó közeg megjelenítése legalább olyan elcsépelt, mint magáé a végső ütközeté. 

Az, hogy Berry az UFC-bajnok Shevchenko méltó vetélytársaként derekasan helytáll a ringben, önmagában elismerésre méltó. A látványos szenvedés és fogcsikorgatás azonban önmagában még nem elég a mennybemenetelre: Hilary Swank sem azért nyert Oscart a Millió dolláros bébiért, mert olyan remek volt a lábmunkája és a jobbegyenese, hanem mert legalább ennyire hiteles és életszagú volt az, amit a ringen kívül előadott. Berry hiába ad bele apait-anyait, végül ha pontozással is, de színészként és rendezőként és elveszti a küzdelmet a borzasztóan gyenge forgatókönyvvel és a sablonos megoldásokkal szemben.

A Megsebezve elérhető a Netflixen.