Emlékszik itt még valaki az Eper és vérre? Stuart Hagmann 1970-es filmje a Columbia Egyetem 1968-as diáklázadásának állított szép, ám kétségtelenül romantikusra formált emlékművet. S tette ezt a kor haladó – s nem csak hollywoodi, de európai – játékfilmes eszközeinek ügyes alkalmazásával. Bizonyíthatóan hatott rá Antonioni, Richard Lester és a Szelíd motorosok, ahogy éppenséggel Roger Corman vagy akár Monte Hellman is. Mindezen héroszok és a körülötte perzselő történelem hatása alatt Hagman (és a Columbia diáksztrájkjában is résztvevő forgatókönyvírói) egy csinos fejlődési regényt vitt a vászonra: hogyan lesz az ok nélkül lázadóból tudatos… izé, majdnem azt mondtuk, forradalmár, valójában „csak” a közösségéért és saját magáért, ezen keresztül az egész elszabott világ helyreigazításáért tudatosan (ám nyilván nem gyötrő kétségek nélkül) kiálló, s érte aktívan cselekvő ifjú polgár.
A jövő gyermekeinek hősei – a chilei Rayen, a hongkongi Pepper és az ugandai Hilda – már a maguk lehetséges tudatosságával lépnek elénk, mégis, ha valaki úgy döntene, hogy megcsinálja a 21. század első harmadának Eper és vérét, aligha járhatna más utat, mint az ugyancsak poétikusan ifjú Franz Böhm.
Mert A jövő gyermekei ugyan dokumentumfilm, s voltaképpen teljesen hagyományos dokumentumfilmes eszközökkel is dolgozik
– sokszor monologizáló hőseinket látjuk mozogni a saját környezetükben, követjük a kommunikációjukat, látjuk a tüntetéseket, a civil akciókat, politikusok tűnnek fel híradófelvételeken (az Eper és vérben is zongorázott Trükkös Dick) –, de ezzel együtt, vagyis csak így válik megmutathatóvá az emberiség haladó felének örök – és ugyancsak módfelett romantikus – vágyakozása, az tudniillik, hogy ők talán nem rontják el…
Böhm már egészen biztosan nem rontotta el; filmjében a legnagyobb hitelességgel jelenik meg a chilei fiatalok küzdelme a pinocheti múlt eltörléséért, a hongkongiak szó szerint önfeláldozó kiállása egy közismerten brutális diktatúra ellen, és a jogos önvédelem a felfoghatatlan mértékű ugandai környezetszennyezéssel szemben. S minden elmondott kétség dacára az nyilvánvaló lesz e tartalmas másfél óra után, hogy a gyerekek mindig győznek, ha soha nem is látványosan. A világ ma sokkal rosszabb lenne, ha anno a Columbián vagy Párizsban, Prágában a fiatalok nem teszik azt, amit tenniük kellett. S valakik majd egészen biztosan ezt mondják majd Rayenről, Pepperről és Hildáról is. Ahogy Böhm most velük mondja, hogy ¡El pueblo unido, jamás será vencido!
Kedves Olvasónk!
Elindult hírlevelünk, ha szeretné, hogy önnek is elküldjük heti ajánlónkat, kattintson ide a feliratkozásért!
A Magyar Narancs független, szabad politikai és kulturális hetilap.
Jöjjön el mindennap: fontos napi híreink ingyenesen hozzáférhetők! De a nyomtatott Narancs is zsákszám tartalmaz fontos, remek cikkeket, s ezek digitálisan is előfizethetők itt.
Fizessen elő, vagy támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
