VERZIÓ 2020

Himnusz a sajtóhoz

Mark Wiese: Frontvonalban

  • - ts -
  • 2020. november 5.

Mikrofilm

Rodrigo Dutertét aligha kell olvasóinknak bemutatni, de a teljes képhez elengedhetetlen felidézni egynémely „hőstettét”.

Nevezett 2016 májusa óta a Fülöp-szigeteki Köztársaság elnöke, és elsősorban arról lett híres vagy inkább hírhedt, hogy évtizedek óta ádáz harcot folytat… izé, úgymond a kábítószer-kereskedelem (elosztók, dílerek, függők, bárki érintett) ellen. Valójában mindenki ellen, akiről akár csak szóba jöhet, hogy az útjában áll. Ebbéli eltökéltsége annyira erős, hogy gyakorlatilag semmiféle igazságszolgáltatásra nincsen szüksége tervei megvalósításához. Reguláris (rendőrök, katonák) és irreguláris halálosztagai járják Manila sikátorait, hogy végezzenek mindazokkal, akik valamiért célkeresztbe kerülnek – a vérdíj 100 dollártól indul, de komplikáltabb páciens esetében felszökhet akár 400-ig is (plusz büntetlenség).

Duterte már elnökjelöltként, 2015 decemberében azzal dicsekedett, hogy ő maga is részt vett három gyanúsított meggyilkolásában. Nota bene ez a hencegés mások mellett Maria Ressa újságírónő, a manilai Rappler című online magazin főszerkesztője előtt hangzott el (ezzel az igazán emlékezetes jelenettel nyit a film).

2018 telén a Time magazin a szokásos év embere díjának odaítélése alkalmából szokatlan módon négy címlappal jelent meg. Mégpedig azért, mert az elismerést – amelyről nyugodtan elmondhatjuk, hogy odafigyel rá az egész világ – akkor nem egy ember kapta, hanem egy csoport: a munkájuk miatt üldözött újságírók. A négyből az egyik címlapon – ahogy már ki is találhatták – Maria Ressa szerepelt.

Wiese másfél órás filmje tényleg megmutatja az alfától az ómegáig, hogy hogyan is megy ez: hogyan lehet egy szó szerint gyilkos diktatúrában szabad, független újságírást művelni. Hogyan működik egy támadások sorát elszenvedő szerkesztőség, hogyan gondolkozik egy újságíró, aki nap mint nap néz szembe az elhallgattatására törő állammal, a börtön fenyegetésével. Wiese kamerája ott van a szerkesztőségben, ízelítőt ad Duterte szerepléseiből, de belenéz pár bérgyilkos szemébe is, van, aki szenvtelenül részletezi munkája nehézségeit, van, aki egy revolverrel játszadozik mintegy mellesleg a mondókája közben, kitáraz, betáraz, csőre húzza, elvan vele: végső soron demonstrálja a filmben megjelenő élethelyzetet. A hatalom és a becsület macska-egér harcát. Ám miután ezt dermedten végignéztük, még van egy teendőnk: felmenni a rappler.com-ra, és elájulni, hogy mindezt hogyan lehet mégis. Tudniillik, ilyen színvonalú munkát végezni üldöztetés alatt.

Figyelmébe ajánljuk

A józanság kultúrája. Folytatódik CIVIL EXTRA szolidaritási akciónk

Folytatódik a Magyar Narancs rendhagyó kezdeményezése, amelynek célja, hogy erősítse a civil szférát, a sajtót, valamint az állampolgári szolidaritást, válaszként a sajtót és a civil szervezeteket ellehetetlenítő, megfélemlítő, a nyílt diktatúrát előkészítő kormányzati törekvésekre. Új partnerünk a függőséggel küzdők felépülését segítő Kék Pont Alapítvány.

Szemrevaló: Páva – Valódi vagyok?

  • SzSz

A társadalmi szerepek és identitások a pszichológia egyik legjobban kutatott területe. Mead szerint nincs is objektív valóság, azt az egyének maguk konstruálják; Goffman úgy véli, az egész világ egy színpad, ahol mind különböző szerepeket játsszunk; míg Stryker elmélete azt magyarázza, hogy minden ember ezernyi identitással rendelkezik, s azok hierarchiába rendeződnek.

Szemrevaló: A fény

  • - bzs -

Tom Tykwer csaknem háromórás eposza mintha egy másik korból időutazott volna napjainkba (Tykwer maga is a Babylon Berlint, a múlt század húszas éveit hagyta hátra).

Szemrevaló: Gépek tánca

Markológépekkel táncolni, az ám a valami! Amikor a kotrókanál kecsesen emelkedik a magasba, akkor olyan, mint egy daru – mármint a madár (lehet, hogy magyarul nem véletlenül hívják így az emelőszerkezetet?) –, „nyakát” nyújtogatja, „fejét” forgatja.

Le nem zárt akták

A művészi identitás és a láthatóság kérdéseit helyezi középpontba Pataki Luca első önálló kiállítása. Keszegh Ágnes kurátor koncepciója szerint a tárlat krimiként épül fel: a látogatónak fragmentumokból, nyomokból kell rekonstruálnia a történetet. Az anyag kísérlet a művészszerep radikális újragondolására, és az igazi kérdése az, hogy az alkotói késztetés ledarálható-e.