A Hulu 10 részes sorozata – The Looming Tower – is leginkább azt akarja tudni, hogyan volt lehetséges, és ennek nyomán hajlamos elcsúszni a konteós irányba, bár az alapját adó tényfeltáró könyv újra meg újra visszarántja. Lawrence Wright azonos című, Pulitzer-díjas oknyomozásának alcíme mindent elmond a tárgyáról: Az al-Káida és a 9/11-hez vezető út. A második világháború utáni Egyiptomig követi vissza a terrorszervezet ideológiáját, ami Szájjid Kut(u)b iszlám hittudós tanaiban gyökerezik, hogy aztán lépésről lépésre ledobja magáról az intellektualizmus, az erkölcsiség és a humánum minden gúzsát, és megérkezve a 800 évvel korábbi kereszténység hírhedt teológiai alapvetéséhez („Öljétek meg mind. Isten majd kiválasztja az övéit.”) a mérték és válogatás nélküli tömegpusztítás hirdetője legyen. Erről a hosszú, szerteágazó előtörténetről csak egy archívokkal megtámogatott, rövid összefoglalót kapunk a sorozat közepén.
Az al-Káida neve összeforrt Oszáma bin Láden személyével, pontosabban a róla szőtt legendával. A gazdag és népes Bin Láden család legkevésbé tanult és világlátott, 17. fiúsarját a szó mindkét értelmében vett együgyűsége tette alkalmassá a szerepre. Távolról sem volt harcedzett mudzsáhid Afganisztánban, nem ő tervelte ki az amerikai követségek, a Cole hadihajó, a tálibokkal szemben egyedül esélyes Északi Szövetség vezére és a WTC elleni öngyilkos merényleteket; a nemzetközi dzsihád pénzelésén kívül egy célkitűzés fűződik a nevéhez: Amerika ellen fordítani az addig jobbára egymással meg a saját kormányukkal harcoló iszlamista csoportokat. (Ennek érdekében még a szunnita–síita szembenállást is meghaladta volna, de ezt az elképzelését elég gyorsan leverték.) Bin Láden Amerika-ellenességét a kezdeti, bevettnek mondható Nyugat-gyalázás és hitetlenezés után paradox módon az váltotta ki, hogy az USA katonai segítséget nyújtott hazájának a Kuvaitot megszálló és Szaúd-Arábiát is fenyegető Irakkal szemben. Ő homokcsapdákkal és árkokkal már a határon megállította volna Szaddámot, és ha mindez nem elég, mudzsáhid veteránokat és munka nélküli szaúdi ifjakat toborzott volna a világ negyedik legnagyobb hadserege ellen. Mert a hit hegyeket mozgat. És pontosan ez a naivitás, kételyt és valóságot nem ismerő vakhit – az együgyűség – kellett ahhoz, hogy 9/11 grandiózus terve megvalósíthatónak lássék. De Amerika „közreműködése” nélkül nem tudták volna sikerre vinni.
Könnyű megérteni, micsoda táptalaja az a legvadabb elméleteknek, hogy a Nagy Sátán és a „keresztesek” ellen dzsihádot hirdető barlangi remete egy maroknyi öngyilkos merénylővel ekkora csapást bírt mérni a világ leghatalmasabb országára. Az összeesküvés-elméleteket nemcsak azért szeretjük, mert egyből zsigerre mennek, hanem azért is, mert sok munkát, időt és fejtörést spórolunk velük. De mindig vannak, akik veszik a fáradságot. Wright könyve, miközben megválaszolja a kik, mit, mikor, miért kérdéseket, végül arra is megfelel, hogyan történhetett ez meg.
A filmsorozat több tekintetben is köztes úton jár. Az alapanyag, a valóságos figurák és események, az archív felvételek dokumentarista jelleget adnak neki, miközben több lényeges ponton szabadon kezeli vagy megmásítja a tényeket, részben dramaturgiai kényszerből, a szórakoztatás és a suspense kedvéért – amiben tényleg nincs hiány, pedig előre tudjuk, mi lesz a vége. A leglényegesebb változtatás, hogy a CIA al-Káida munkacsoportjának – Alec Station – vezetője helyett felépítenek egy fiktív alakot, a lángeszű, de nettó szociopata Martin Smitht (Peter Sarsgaard játssza), és az ő személye köré font konteó segítségével a CIA-t teszik meg főbűnösnek. Régi és hálás toposz ez a tömegkultúrában, itt is szépen teljesít. Tom Clancy Jack Ryan-univerzuma az egyetlen számottevő kivétel, abban elmerülve már-már megszeretjük a Céget. Vele szemben az FBI
I-49 terrorellenes egysége a jó fiú, az élen Joe O’Neill-lel, Jeff Daniels elsöprő megszemélyesítésében. A hű fegyverhordozó szerepében az egy szál arabul értő ügynök, a libanoni származású Ali Soufan (Tahar Rahim). Pozitív hős még Richard Clarke, a tapasztalt nemzetbiztonsági összekötő, akinek a szolgálataira a Bush-kormányzat már nem tartott igényt.
Az FBI és a CIA rivalizálása a kezdetekig, Hoover és Dulles idejéig megy vissza. 2000 körül már számos szervezet óvta a nemzet biztonságát – és a saját territóriumát. Még az NSA is vonakodott megosztani az infóit, de az FBI két ága, a hírszerző és az igazságszolgáltató között sem működött a kommunikáció. Sok szervezet és szereplő sok kisebb-nagyobb hibája összeadódva vezetett a fiaskóhoz. Amit talán el lehetett volna kerülni, hiszen – a különböző szerveknél szétszórva – megvolt szinte minden adat, amelyekből napok alatt összeállt a kép. Utólag. Mert csak akkor derült ki, hogy a nyolcszáz fenyegetésből és tízezer hírszerzési információból melyiknek kellett volna utánamenni. Több vizsgálóbizottság száz és száz oldalakon sorolta ezeket, miközben a 9/11-et követő azonnali pánikreakciók mintha egyenesen az al-Káida nagy tervét kezdték volna megvalósítani: eszkalálódó, mind nagyobb anyagi és emberveszteséggel járó háborúkba hajszolni Amerikát, a dzsihád zászlaja alá hívni a világ muszlimjait, kalifátust alapítani – de ez már egy másik történet.
