Magyar Narancs: Harminc éve a hős francia búvár, Jacques Mayol figurájával azonosítja a közönség. Nemrég a Delfinember című – Mayolról forgatott – dokumentumfilm narrátora volt. Személyesen is ismerte őt. Sokban különbözött a valós személytől A nagy kékségben megformált alak?
JMB: Ég és föld a kettő. Az igazi Mayol amellett, hogy zseni volt, hatalmas egóval rendelkezett. Érzéki, spirituális kapcsolatban állt a természettel, a tengerrel. Éppen Londonban éltem, amikor kijött
A nagy kékség, és ott, akárcsak a cannes-i bemutatón, megbukott a film. Igazán évek múltán lett hatalmas siker. Kész tragédia lehetett Mayolnak, hogy a neve hallatán az embereknek az én arcom ugrott be. A film, amelyet inspirált, elhomályosította az identitását. Még a halálhírét is az én fotómmal illusztrálták. Emlékszem, Raúl Ruiz felhívott Chiléből: hát te nem haltál meg? A Delfinemberrel szerettük volna, úgymond, visszaadni a valódi identitását.
MN: Kettős, amerikai–francia identitással az európai művészfilmes pályát választotta. Miért?
JMB: Nincs mese, örök idegen maradok mindenhol. Egy németországi amerikai katonai támaszponton születtem amerikai apától, francia anyától. Apám a légierő ezredese volt, tipikus középosztálybeli. A katolikus és katonai neveltetésem elleni lázadásként költöztem Európába 17 évesen. Elmenekültem a Reagan-korszak Amerikájából. Kerouac Útonjának rajongójaként fel akartam fedezni a világot, az úton létet, a nomád életformát. Godard, Truffaut és az új hullám alkotásai tereltek a színészet, a filmezés felé. A 80-as években pedig megismertem a (közben már elvált) feleségemet, egy jugoszláv zongoraművészt, akivel Belgrádban is éltem. Általa felfedeztem a kelet-európai kultúra, élet, gondolkodás sokszínűségét.
MN: Luc Besson és Jean Reno előtt megnyitotta Hollywood kapuit A nagy kékség. Önt hidegen hagyta a tengerentúli karrier lehetősége?
JMB: Hollywood soha nem vonzott. Ugyanakkor a film lehetővé tette, hogy a szívem szerint hozzam meg a választásaimat, rátaláljak a saját utamra. Egy belső hang azt sugallta, hogy vonuljak vissza, képezzem magam. Meg is lett a gyümölcse. Találkoztam Lars von Trierrel, a dogma alapítójával. Az Európa volt az első közös filmünk. Trier angol, svéd, francia, soknemzetiségű stábjában fedeztem fel az önkifejezés, a gondolatok szabadságát. Az ő filmkészítési módszere teljesen szembemegy az amerikai filmiparral. Hollywood soha nem lenne képes elérni a szabadságnak, a spontaneitásnak azt a fokát, amivel Von Trier a szexualitást, a szerelmet ábrázolja. Magam is a készen kapott ideológiáknak, divatoknak szembeforduló ellenállásban, a társadalom provokálásában fedeztem fel a saját művészi utamat.
MN: Állandó társszerzővel, Pascal Arnolddal hozza tető alá a szerzői filmjeit. Egyedül nincs hozzá bátorsága?
JMB: Nagyon lusta vagyok. Pascal jól ismeri a pénzekért való kilincselés, az irodai tárgyalások mechanizmusát, kellő türelme van hozzá. Manapság iszonyatosan nehéz összehozni egy független film költségvetését, hacsak nem televíziós formátumnak szánod. A Lovers volt az első dogma filmünk, kilenc hónapig készítettük, milliók helyett pár százezerből forgattunk, 6-7 fős stábbal, kézi kamerával Párizs utcáin, ingyenstatisztákkal, járókelőkkel, akiket leszólítottunk az utcán. Kissé az új hullám követőinek éreztük magunkat. A Lovers végül egy szerelmi trilógia első darabja lett.
MN: A szerelem és a szabadság a központi témája. Az Egy mai család szexuális életének krónikájában valódi szexuális aktusokat rögzített amatőr szereplőkkel. Provokációnak szánta?
JMB: A test maradt meg az egyetlen területnek, ahol az ember kifejezheti a szabadságát. Ha kontrollálod a szexet, akkor az egész egyént kontrollálod. Ezen alapszik a katolikus egyház működése. Teljesen érdektelennek tartom a hollywoodi filmekben látható imitált szexjeleneteket. Mint ahogy undorító a férfidominanciára szakosodott pornóipar is. Ebben a filmben hat aktust mutatunk be a szexuális együttlét öröméről a maga természetességében, egyszerűségében egy olyan korban, amikor 6-7 éves gyerekek már hozzáférhetnek olyan információkhoz, amihez a mi generációnk huszonévesen jutott hozzá.
MN: Színészként hol tart ma?
JMB: Igor Volosin orosz rendezővel forgattam nemrég Szlovákiában A pincét egy valaha népszerű rockzenészről, akinek az élete megfeneklett, és egy tragédia révén kerül újra közel a feleségéhez. A török Semih Kaplanoglu A mag című sci-fijében román, bosnyák, orosz színészekkel játszottam. Egy Tarkovszkij előtt tisztelgő apokaliptikus történetről van szó, nagyon aktuális felhangokkal menekültkérdésről, természeti pusztításokról.
MN: A párizsi Théâtre Hébertot-ban Tolsztoj Kreutzer-szonátáját játssza.
JMB: Az exfeleségem szerette volna, hogy együtt vigyük színre ezt a darabot. Belgrádban mutattuk be a férje rendezésében, az ő hegedűjátékával. A Kreutzer-szonáta témája örök. Tolsztoj korában még újdonságnak számított a férfiak uralta világról beszélni, amelyben lehetetlen a férfi és a nő közötti valódi kapcsolat. Manapság még mindig a férfiak uralják a nőket, mint ahogy a fehér ember uralja a nem fehér embertársait. A patriarchális gondolkodás az alapja a gyarmatosításnak, a diszkriminációnak.
