Korai munkáitól kezdve a De Sade, Bataille, a giallo és az exploitation filmek hatásaiból táplálkozó felkavaró, szexuálisan és fizikailag is sokkoló áramlat képviselője és formálója – ettől nem tud és valószínűleg nem is akar eltérni Eksztázis című legújabb filmjében sem.
Nagyon speciális élmény Noé filmjeit nézni, hiszen egyszerre akar gyökeresen ellentétes érzeteket kiváltani a nézőből: megmutatni az undort, a halált és a tabut (roncsolt testek, incesztus, nemi erőszak, gyermekgyilkosság) és az ezekkel szétszakíthatatlanul összenőtt gyönyört, eksztázist és intimitást. Zsigeri képeivel úgy bombáz, hogy teljesen kikapcsolja a tudatos befogadást, önkívületi állapotba hipnotizálja az arra fogékony nézőt, de vibráló, színes felirataival és szokatlan narratív megoldásaival (flashback, fordított elbeszélés) ki is zökkenti.
Az Eksztázis egy tánccsoport egyetlen éjszakáját követi végig, akik egy próba utáni afterpartyn a tudtukon kívül LSD-vel kevert sangríát isznak (a film igaz történeten alapul, bár az a görbe este tragédiák nélkül végződött). Noé többségében színészi tapasztalattal nem rendelkező táncosokat kért fel a szerepekre, és forgatókönyv nélkül, improvizációkra építve dolgozott. A film elején felvonultatja a válogatottan gyönyörű, élettől duzzadó táncosokat, akik videofelvételeken vallanak vágyaikról, félelmeikről és a tánchoz való viszonyukról. Ez Noé csele: ezek a hol megkapóan intim, hol banális kis én-elbeszélések lesznek a későbbi pusztítás alapjai. Az italba csempészett LSD ott kezdi széttépni a fiatal, szép testeket és elméket, ahol a legsebezhetőbbek. A fiatal, akaratlanul anyává váló nőkből előhozza a rejtett gyermekgyilkosság iránti vágyat, a testvérekből az egymás iránti sóvárgást, a szunnyadó homoerotikus vonzalmakat, az elfojtott vérszomjat. Hosszú, dinamikus felvételeken (ezek egyike kiteszi a film felét, közel 40 percig tart) veszi szemügyre, ahogy az önfeledt, virtuóz tánc vonaglásba, görcsökbe torkollik – sokszor szinte észrevétlenül.
A fokozatosan elharapózó őrületet látva maga a néző is megcsömörlik, a film kétharmadánál elérkezik az a pont, amikor a film nyomasztóvá és a nyugvópont-fokozódás-tetőpont-nyugvópont szerkezet pedig monotonná válik. Kétségtelen a rendező vonzalma a hatásvadászat és az öncélúság iránt, de mindig tartogat egy-egy pillanatot, amikor betekintést enged két ember közötti mély intimitásba is (épp ez teszi elviselhetővé az alig kibírható Visszafordíthatatlant is). Még az önismétlés ellenére is lenyűgöző film az Eksztázis.
Forgalmazza a Vertigo Média
