Tévétorrent

János bácsi a csatában

The Good Lord Bird

Mikrofilm

Máig nem sikerült eldönteni, hogy John Brown abolicionista-harcos-prédikátor őrült vagy korát meghaladó látnok volt-e, minden­esetre szenvedélyes, erőszakos küzdelme az Amerikát kettészakító intézményes rasszizmus ellen kísértetiesen rezonál a kortárs viszonyokra.

Sokan még az északi szervezett rabszolgaság-ellenes mozgalomban sem vették komolyan a maroknyi milíciájával Délen randalírozó Brownt, aki végül 1859-ben tragikusan végződő virginiai fegyveres rajtaütésével mintegy megelőlegezte az amerikai polgárháborút. James McBride díjnyertes történelmi metafikcióját Ethan Hawke és Mark Richard alakította minisorozattá, megtartva az eredeti mű abszurd humorát, pikareszk formáját és kreatív hozzáállását a történelmi tényekhez.

Maga Brown „csupán” mellékszereplő a történetben, de jelenléte hosszú árnyékot vet a narrátor Henryre/Henriettára/Hagymára, az árván maradt, szökevény rabszolgafiúra. Hawke olyan gátlástalan tébollyal játssza a meg nem értett kereszteslovagot, hogy szinte sokkolja a nézőt, ám amikor nincs a színen, már hiányoljuk. Mellette a halk szavú, tépelődő Joshua Caleb Johnsonnak kell egy kis idő, míg magára talál. Ahogy a fiúnak, úgy nekünk is sokáig rejtély a megszállott abolicionista. Hol taszító, mosdatlan őrültnek, hol isteni prófétának látjuk – a mű pedig jótékony homályban hagyja az igazságot. A néző összezavarása általában véve is jellemző a sorozatra, karneváli örömmel olvad egybe az abszurd, az akasztófahumor és a cseppnyi déli gótika. A sok tragikomikus véletlen és csetlés-botlás közepette könnyű elfelejteni, hogy az amerikai történelem egyik kataklizmájának előjátékát nézzük – egy-egy ilyen gyanútlan pillanatban tör ránk a revizionista westernekre jellemző nyers erőszak. Hawke és Richard a Hamilton posztmodern történelemfelfogásának nyomán a jelen táplálékává teszi a múltat – kimondott szándékuk, hogy Brown fanatikus aktivizmusa kommentálja a jelenkori Amerika faji megosztottságát. Ugyanakkor arra is emlékeztetnek, hogy önálló fehér megmentők nincsenek, a fekete amerikaiak saját történetük írói.

Magyar felirat: marcoverde & elsys

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult.