Quentin Tarantino (ön)mitológiájának alapja, hogy kihullott a középiskolából és egy videotékában kezdett dolgozni (amellett, hogy volt jegyszedő is egy pornómoziban és színitanfolyamokra járt) – innen és ponyvaregényekből szedte össze kiterjedt, de távolról sem magas (szebben mondva: sznobizmustól mentes) műveltségét.
Az őt jó ideig egyedül nevelő anyja olyan filmekre is elengedi gyerekként, mint a Testi kapcsolatok, a Gyilkos túra vagy a Vad banda. Ugyanúgy szerelmese a francia új hullámnak, mint a kung fu filmeknek vagy Pam Grier buja blaxploitationjeinek, s bár nem filmkritikusként indult, mint a példaképe, Jean-Luc Godard, ösztönös analitikus tekintete teszi igazán jó íróvá és rendezővé.
Szemével szétszereli az összes filmet, amit lát, és az elemeket egymással vegyítve és újra összerakva olyan hatásokat és zsánereket hoz össze, melyek nemhogy nem keverednek, de már ki is haltak. Saját bevallása szerint is mindenhonnan lop, nem néz sem istent, sem kulturális regisztert – éppen ez a tiszteletlenség hozott neki hírnevet. És pontosan a játékszabályokkal szemben érzett averziója engedi, hogy néha túllőjön a célon.
| ||
Üzemi jó barátok vagyunk
Indulása szerencsésen egybeesik a 80-as évek videóbummjával és az amerikai független filmesek felemelkedésével. Az 1979-ben Robert Redford által a stúdiórendszeren kívül dolgozó filmesek támogatására alapított Sundance Institute 1985-re filmfesztivállá alakul, és friss, újító szellemű inkubátorrá növi ki magát. E fesztiválon próbálgatják oroszlánkörmeiket a Coen fivérek, az ifjú Jim Jarmusch, Richard Linklater, Kevin Smith vagy épp Spike Lee, és 1989-ben Steven Soderbergh is, akinek Szex, hazugság, video c. első munkája Tarantino sorsát is megpecsételi.
Ugyanis a Sundance programjában felfedezett filmet a Miramax kezdi forgalmazni, a nagy blockbusterek mintájára nemcsak művészmozikban, hanem nagyvárosi multiplexekben is, gondosan felépített marketingkampánnyal támogatva. Soderbergh filmjét a Weinstein testvérek szívós lobbija a cannes-i Arany Pálmáig juttatja – a sikerrel megnyílik az út a többi független előtt is. 1992-ben a Sundance-en debütál Tarantino Kutyaszorítóban c. filmje is. Bár a konzervatív zsűri nem díjazza, Weinsteinék meglátják benne a potenciált.
A film is széleskörű premiert kap, beválogatják a cannes-i versenyprogramba, a két fivér pedig a film színészei mellett a rendező brandjét is építeni kezdi. Második munkája már a Weinsteinék által előkészített puha fészekbe érkezik: már értő közönséggel és az újszerű történetmeséléstől elaléló kritikával találja szemben magát (habár Tarantino megbontott, kronológiájában csúszkáló narrációjának már jó néhány elődje volt a filmtörténetben, például D. W. Griffith Türelmetlensége, Orson Welles Aranypolgára, vagy több film noir). A film már az Arany Pálmát is elnyeri és Oscar-díjat hoz a legjobb eredeti fogatókönyvért.
Tarantino sikeréhez és hollywoodi beágyazottságához hozzájárul a filmes szakma más képviselőihez fűződő szoros viszonya is.
| ||
Weinstein mellett támogatja őt legtöbb filmjének későbbi producere, Lawrence Bender, aki segít eljuttatni a kezdő író-rendező első forgatókönyvét a megfelelő támogató kezekbe: így sikerül megnyerni Harvey Keitelt, aki társproducerként támogatja a Kutyaszorítóbant és szerepet is vállal a filmben.
Roger Avaryvel dolgozza ki a Ponyvaregény forgatókönyvét, Robert Rodriguez pedig több filmjében szerepet bíz rá (Desperado, Alkonyattól pirkadatig), és vele készíti el a nosztalgikus pastiche-duplafilmet, a Grindhouse-t. A karrierjét beindító Harvey Weinsteinhez a producer szexuális zaklatásainak napvilágra kerüléséig hű marad – noha tudja, hogy exbarátnőjét, Mira Sorvinót is megkörnyékezte.
Tarantino hű színészi képzettségéhez is: példátlan empátiával közelít a színészeihez. Több imádott színésze karrierjének ad új lökést (John Travolta, Uma Thurman, Samuel L. Jackson, Kurt Russell, Pam Grier), olykor egészen szokatlan szerepekbe, komfortzónájukon kívülre helyezve őket. Bőséges dialógusai adják a kulcsot abszurd és plasztikus figuráihoz. Anekdotákkal és mellébeszéléssel dúsított párbeszédei már-már Harold Pinter-iek: kiszámíthatatlanok, bőven áradók, pattogósak, alakjainak jellemzését és a feszültség fokozását szolgálják, s átveszik a megszokott akcióközpontú drámai csúcspontok helyét.
Filmjei tulajdonképpen „mellébeszélnek”, a sok üres fecsegés közepette pont a lényeget nem mutatják, például a Kutyaszorítóban rablását – az erőszak és az akció gyakran váratlan, sokkoló kitörésekben érkezik (kivéve talán a Kill Billt, ahol a cselekmény tulajdonképpen látványos vérontások laza füzére, s a párbeszéd csak izgató előjáték). A szereplők cselekvés helyett inkább Madonna Like a Virgin c. slágerét elemzik, kimerítő Superman-analízist adnak elő vagy épp a lábmasszázsról diskurálnak, miközben jobban leleplezik magukat, mint ezer pisztolylövéssel.
Tarantino forgatókönyvei regényként készülnek (és ekként is olvashatók). Szkriptjeit időnként más rendezők filmesítik meg több-kevesebb sikerrel: Tony Scott minden narratív invenciótól megszabadított, steril filmet készít a Tiszta románcból, Oliver Stone értelmetlen, sután didaktikus vérfürdőt a Született gyilkosokból, Rodriguez viszont hű marad barátja stílusához: szórakoztató trasht kanyarít az Alkonyattól pirkadatig forgatókönyvéből.
Megfojtom a heroldokat
Amit egyes kritikusai lopásként azonosítanak, azt maga Tarantino – ha nem preferálná inkább a sallangmentes megfogalmazást – valószínűleg posztmodern fogásnak nevezné. A rendező büszke csiszolatlan filmes műveltségére, és élvezettel hinti el ennek morzsáit többé-kevésbé rejtett intertextek formájában (egyébként a kevéssé ismert külföldi filmek lelkes nagykövete is: támogatta olyan művek amerikai forgalmazását, mint az Iron Monkey c. kung fu film, a Hős, a Szonatina vagy épp a Csungking expressz).
Keze alatt egybeolvad a wuxia, kung fu és rape and revenge film (Kill Bill), blaxploitation és spaghetti western (Django elszabadul), slasher és 70-es évekbeli autósfilm (Halálbiztos) – mindezt pedig feldobják az európai új hullámok rendezői által is kedvtelve alkalmazott narratív fogások (nem lineáris történetmesélés, kronológia megbontása, a véletlen mint cselekményszervező elem, drámai csúcspontok hangsúlyeltolódásai).
| ||
Nem sokat törődik azzal, hogy egy stílus mennyire anakronisztikus: pastiche-ként kelti életre fiatalságának rég kimúlt spaghetti westernjeit vagy a grindhouse mozik véres és erotikus exploitationjeit. Darabjaira szedi és újra összerakja ezeket a halott zsánereket, amíg valami különös, időből kiszakadt hibrid születik belőlük. A film mint forma és nyersanyag is fétis számára: a Halálbiztos kockái mesterséges karcolásokat és égésnyomokat tartalmaznak az autentikus hatás kedvéért, míg az Aljas nyolcas 70 mm-es változatát görbített Cinerama-vásznakon turnéztatta Amerika-szerte.
A Becstelen brigantyk véres és zavarba ejtő végső leszámolása egy moziban zajlik, ahol maga a gyúlékony nitrátfilm válik fegyverré (ahogy a propagandafilmek is a háború idején), a Volt egyszer egy… Hollywood pedig szó szerint a rendező szerelmi vallomása a letűnt hollywoodi stúdiórendszerhez. Ennek megfelelően sok más régimódi rendezőhöz hasonlóan ő is azt vallja, hogy digitális nyersanyagra forgatni egyenlő a film halálával.
A Becstelen brigantykkal evez át a posztmodern azon vizeire, amelyeket Linda Hutcheon kanadai irodalmár történelmi metafikciónak nevez. Tarantino forrófejű, olcsó exploitation filmektől megrészegült tinédzserként vág rendet a fájdalmas történelmi traumák között és ír alternatív krónikát: a fiatal zsidó lány, akinek családját kiirtották a nácik, rágyújtja moziját a Harmadik Birodalom vezérkarára, Django, a rabszolgából fejvadásszá avanzsáló fekete igazságosztó pedig egyedül perzseli fel a déli rabszolgatartó Calvin Candie birtokát.
A Volt egyszer egy… Hollywood is ezen az ösvényen halad tovább, amikor „megmenti” a hatvanas évek hollywoodi aranykorát a hippiktől és a feministáktól. Tarantinót nem izgatják az olyan apróságok, mint a kontextus vagy a történelmet keresztül-kasul átszelő ellentétes diskurzusok – számára a történelmi trauma ugyanúgy a zsánerek eledele, a vágybeteljesítő vérgőzös katarzis pedig gyógyír a kollektív sebekre. Nála egyetlen történelem létezik: a filmeké, a filmtörténet. De Tarantino filmtörténetében a korban egymástól távol eső zsánerek és stílusok valószínűtlen, önfeledt nászra lépnek egymással.
A rendező sajátos viszonyt ápol a nőkkel és az erotikával. Filmjei tele vannak a Sam Peckinpah és John Woo heroic bloodshed filmjeiből ismerős szinte homoerotikus, közös gyilkolással szorosra fűzött férfibarátságokkal: ennek legszebb példája Harvey Keitel gyengédsége Tim Roth felé a Kutyaszorítóban, ami éppen egy hongkongi akciófilm, Ringo Lam 1987-es Lángoló városának laza adaptációja.
Filmjeiben meglepően kevés a szex, de sok az erotika, ami szintén az incselkedéssel és forró pillantásokkal tűzdelt párbeszédekben bontakozik ki (Bill és a Menyasszony beszélgetése, Vincent és Mia táncos éjszakája, Jackie Brown és Max Cherry csendesen parázsló középkorú románca). Egyszerre gyengéi az erős nők (Zoë Bell, az önmagát játszó autós kaszkadőr bosszút áll egy országúti sorozatgyilkoson, az Uma Thurmannal közösen megalkotott Menyasszony az őt majdnem megölő és gyermekét elrabló halálosztagot irtja ki, a Tiszta románc Alabama Worley-ja a szerelmét menti meg, Jackie Brown a saját boldogulását biztosítja hétpróbás drogdílerek átverésével, Shosanna Dreyfus pedig a nácikat likvidálja) és a nők bántalmazása.
Sokszor olyan részletekbe menően ábrázolja hősnői módszeres bántalmazását, hogy nehéz azt nem kaján élvezetnek látni (pl. Jennifer Jason Leigh-t legalább hárman verik orrba, majd felakasztják az Aljas nyolcasban csak a poén kedvéért, a Kill Bill pedig szó szerint nők feltrancsírozásának sorozata).
| ||
Szereti saját kezűleg fojtogatni színésznőit a naturalista hatás kedvéért (erről Diane Kruger és Uma Thurman is beszámolt), utóbb pedig az vetett árnyékot a karrierjére, hogy a Kill Bill forgatása idején rábeszélte Thurmant, hogy vezessen egy veszélyesen átalakított autót, mely egy fának ütközve maradandó sérüléseket okozott a színésznőnek (állítólag emiatt vezekel a Halálbiztossal, melyben Thurman kaszkadőre, Zoë Bell alakítja a bosszúálló angyalt). Quentin Tarantino körül megváltozott a filmszakma, amióta fiatal, ígéretes rendezőként befutott (erről többek között támogatója, Harvey Weinstein is tehet, akinek viselt dolgai elindították a #metoo mozgalmat).
Egyes módszerei, látásmódja és nyilatkozatai nem mindig állják meg a helyüket, de hajlandó arra, hogy belássa a hibáit, és bocsánatot kérjen (olykor filmekben is). Új filmjében, a Volt egyszer egy… Hollywoodban is hullajt egy-két könnyet a filmipar régi, egyszerűbb napjaiért.
