Film

Jó srácok

Mikrofilm

Hogyan kelhetnének versenyre az általános iskolások a már szexszel, drogokkal és bulizással ismerkedő középiskolásokkal? Tudnak izgalmasak lenni egy hatodikos problémái egy nem hatodikos számára? A Stranger Things egy pillanatra mintha megmutatta volna, hogy igen – de lássuk be, volt abban egy kis csalás, egy csepp természetfeletti is. A Jó srácok nem él ilyesfajta műfaji mankóval.

Gene Stupnitsky és Lee Eisenberg filmje mutat némi rokonságot a Seth Rogen – Judd Apatow tengely műveivel (mind a humor színvonalát, mind a konfliktusok természetét illetően), csak a tétjeik alacsonyabbak: az első szex helyett az első csók a teljesítendő misszió, és huszonévesnek látszó tizenévesek helyett most tényleg kisiskolások káromkodnak. A film fő humorforrása, hogy három mérsékelten menő és nem konvencionálisan cuki kisfiú felnőtt dolgokat mond és csinál (drogokkal seftelnek, gimis csajokat kukkolnak, apjuk fétismaszkját öltik magukra játszásiból). Ám ez a koncepció másfél óráig is nehézkesen tartaná életben a filmet, ha nem volna külön-külön és együtt is tündéri a három barát, továbbá nem emlékeztetne folyton arra a film, hogy egy hatodikos problémái mennyire aprók és mégis milyen hatalmasak. Két dildós poén közé ékelve ugyanis valahogy súlya lesz annak a nem túl veretes tanulságnak, hogy az oviban szövődő barátságok nem tartanak örökké, felnőni fájdalmas és gyerekként a hetek évszázadoknak tűnnek. Ezt már minimum az Állj mellém! óta tudjuk, de az újdonság hiányáért cserébe a Jó srácok legalább nem veszi túl komolyan magát.

Forgalmazza a UIP–Duna Film

Figyelmébe ajánljuk

Szemrevaló: Páva – Valódi vagyok?

  • SzSz

A társadalmi szerepek és identitások a pszichológia egyik legjobban kutatott területe. Mead szerint nincs is objektív valóság, azt az egyének maguk konstruálják; Goffman úgy véli, az egész világ egy színpad, ahol mind különböző szerepeket játsszunk; míg Stryker elmélete azt magyarázza, hogy minden ember ezernyi identitással rendelkezik, s azok hierarchiába rendeződnek.

Szemrevaló: A fény

  • - bzs -

Tom Tykwer csaknem háromórás eposza mintha egy másik korból időutazott volna napjainkba (Tykwer maga is a Babylon Berlint, a múlt század húszas éveit hagyta hátra).

Szemrevaló: Gépek tánca

Markológépekkel táncolni, az ám a valami! Amikor a kotrókanál kecsesen emelkedik a magasba, akkor olyan, mint egy daru – mármint a madár (lehet, hogy magyarul nem véletlenül hívják így az emelőszerkezetet?) –, „nyakát” nyújtogatja, „fejét” forgatja.

Le nem zárt akták

A művészi identitás és a láthatóság kérdéseit helyezi középpontba Pataki Luca első önálló kiállítása. Keszegh Ágnes kurátor koncepciója szerint a tárlat krimiként épül fel: a látogatónak fragmentumokból, nyomokból kell rekonstruálnia a történetet. Az anyag kísérlet a művészszerep radikális újragondolására, és az igazi kérdése az, hogy az alkotói késztetés ledarálható-e.

Ingyen Carlsberg

  • - turcsányi -

Valamikor a múlt század kilencvenes éveinek elején Bille August nemzetközi hírű svéd filmrendező rájött, hogy mégsem lenne jó, ha ő lenne a filmművészet második Ingmar Bergmanja, még akkor sem, ha az ügyért addig számos követ megmozgatott (Hódító Pelle Max von Sydow-val, 1987; Legjobb szándékok, egyenesen Bergman forgatókönyvéből, 1992).

Utánunk a robotok?

A Székesfehérváron tavasszal bemutatott színpadi átiratot Szikora János, a Vörösmarty Színház tizenhárom év után elköszönő igazgatója rendezte. A színház vezetésére kiírt, majd megismételt pályázat után ősztől már Dolhai Attila irányításával működő teátrum irányvonala minden bizonnyal változni fog, a társulat egy része is kicserélődött, így A Nibelung-lakópark egy korszak összegzésének, Szikora János búcsúelőadásának is tekinthető.

Túlélni a békét

Az előadás ismét azt bizonyította, hogy egy ideje a Miskolci Nemzeti Színházé a magyar nyelvű színjátszás egyik legerősebb társulata. Pedig a darab – annak ellenére, hogy színházi felkérésre született – egyáltalán nem kínálja magát könnyen a színrevitelre.