Szeretnénk, ha lenne történetünk. Szeretnénk, ha tudnánk, hogy ki kicsoda, hogy mit és miért. Ha mi irányítanánk az életünket, s nem csak megesnének velünk a dolgok. S ha elbukunk, legalább értsük, hogy miért. Jobb híján, a bukásban felmagasztosulva, jöjjön a katarzis, az érzés, hogy nem volt hiábavaló az áldozat. Hogy volt értelme.
Erre jön Nemes Jeles László, és nem képes a kedvünkért még egy kis katarzist sem belehazudni a szétmállásba, pusztulásba, lezüllésbe.
Mert hát nincs katarzis, ha nincs tragikus vég. A tragédiához viszont határozott morális státuszú karakterek kellenek, jóravalók és elvetemültek, elesettek és akarnokok, mert azok konfliktusa nélkül nincs történet. S ha ezek megvannak, akkor jöhet a néző számára a morális küzdelem pályáját éles kontúrokkal bemutató nagytotál.
Még megnyugodnánk abban, ha a dramaturgiai vonalvezetésben nem rögtön tiszták a karakterek, a helyzetek, ha rejtélyek lebegik be a mozaikszerű történetet. De a végén azért jöjjön a drámai keresztrejtvény megfejtése. De hiába, a rendező ezt a lelki megkönnyebbülést sem adhatja nekünk meg. Ennek feltételei ugyanis nem a filmből, hanem az életünkből hiányoznak.
Leiter Írisz (Jakab Juli) talán maga sem tudja, hogy miért jött Budapestre: hogy szülei egykori kalapszalonjában dolgozzon, vagy hogy kiderítse, miért haltak meg szülei a tűzvészben. Baleset vagy gyilkosság? Nem tudja meg. Szülei egykori kalapszalonjának új tulajdonosa, Brill Oszkár (Vlad Ivanov) szüleinek gyilkosa-e, vagy szellemi örökségük ápolója? Nem tudja meg. A szalon csak mellékesen, a körülmények kényszere alatt közvetít ki kalaposlányokat az előkelő vevőkörnek, vagy ellenkezőleg: egy leánykereskedő szervezet fedőszerve? Nem tudja meg. Fivére él-e még, vagy halott? Nem tudja meg. Ha él, akkor a felbukkanó figurák közül melyik lehet ő? Nem tudja meg. És miért ölte meg Kálmán grófot? Nem tudja meg. S végül a kalaposszalont felégető, vezetőjét megölő éjszakai fáklyások rendszerellenes anarchisták-e, vagy csak fosztogatók? Nem tudja meg.
Leiter Írisz filmbéli „története” nem más, mint hogy reménytelenül próbálja kontextusba helyezni magát. Tisztázni a szerepek koordináta-rendszerét. Felállítani a drámai helyzetet, hogy legyen kivel-mivel megbirkóznia. De nincs drámai helyzet, nincsenek tiszta szerepek. Hiába próbál a történések láncolatából saját történetet teremteni. Nincs történet. Csak történés. Megmentői és erőszaktevői ugyanazok. Ha egyáltalán számít a személye. Így aztán főhős sincs, csak kényszeresen kereső-kutató, riadt-konok szempár.
De drámai helyzet nélkül e szempár nem láthat – s így mi sem – kontúros, rendezett nagytotált. S a homályos nagytotálból csak Leiter Írisz értetlensége éles. A hangok sem lehetnek mások, mint elmosódottak, fókuszálatlanok. Majd ha tudjuk, hogy kik vagyunk, kitisztul a nagytotál.
