Dokumentumfilm

Máshogy mutatja ki

Cseke Eszter–S. Takács András: Born in Auschwitz

  • SzSz
  • 2021. január 20.

Mikrofilm

„Az utolsó túlélő halálával Auschwitzot beveszi a kirakatból a történelem. Lomtárba kerül, ott porosodik majd a sötétben a tatárjárás és a waterlooi csata közt” – nyilatkozta Röhrig Géza egy interjúban a Saul fia diadalmenetének egyik állomásán –, a Born in Auschwitz egyszerre igazolja és cáfolja e kijelentést azzal, hogy bemutatja, hogyan hatja át a tragédia háromgenerációnyi család életét.

Nemes László filmje Claude Lanzmann monumentális dokumentumfilmjének, a Shoah-nak és az abban ábrázolt dogmának az örököse: eszerint a holokauszt tragédiája a filmes realizmus hagyományos eszközeivel gyakorlatilag ábrázol­hatatlan. Maga Lanzmann épp ezért saját művében nem is használt a halálgyárban készült felvételeket – nincs rá szükség, minden ott van a túlélők, tettesek és áldozatok arcán, akikkel interjút készített.

Cseke Eszter és S. Takács András dokumentumfilmjétől ugyanígy távol áll az olcsó hatáskeltés: ha a Born in Auschwitz nézése közben szomorúságot, dühöt, haragot, netalántán megkönnyebbülést érez a néző, az kizárólag a szereplőknek köszönhető, akik bátran megnyílnak az alkotók előtt. Auschwitzba mindössze egyszer merészkednek be a kamerák, de akkor sem a barakkokra vagy a vaskapura koncentrálnak, hanem Ferenc pápára, aki lerója tiszteletét az áldozatok előtt, mielőtt találkozik a dokumentumfilm egyik főszereplőjével.

Az On the Spottal ismertté vált alkotópáros most is hasonló eszközökkel él, mint a sorozat egyes epizódjaiban: apró, hétköznapi képekből bomlik ki a szereplők személyisége, története, majd drámája. Először Katit és családját ismerjük meg, majd édesanyját, Angélát, aki azon két Auschwitzban született gyerek egyike, akik túlélték a koncentrációs tábort. A kör az ő édesanyjának, Verának a történetével lesz teljes, ez utóbbi családi fotók és visszaemlékezések segítségével elevenedik meg. Az interjúk mellett az alkotók elkísérték Katit és Angélát budapesti és izraeli útjukra is; a múlt leginkább archív felvételekre rajzolt, visszafogott animációval elevenedik meg, a soá borzalmait aláfestő, szimbolikus jellegű képek pedig egyszerre visszafogottak és rendkívül szuggesztívek.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Figyelmébe ajánljuk

Nem tud úgy tenni, mintha…

„Hányan ülnek most a szobáikban egyedül? Miért vannak ott, és mióta? Meddig lehet ezt kibírni?” – olvastuk a Katona József Színház 2022-ben bemutatott (nemrég a műsorról levett) Melancholy Rooms című, Zenés magány nyolc hangra alcímű darabjának színlapján.

Nyolcadik himnusz az elmúlásról

Egy rövid kijelentő mondattal el lehetne intézni: Willie Nelson új albuma csendes, bölcs és szerethető. Akik kedvelik a countryzene állócsillagának könnyen felismerhető hangját, szomorkás dalait, fonott hajával és fejkendőkkel keretezett lázadó imázsát, tudhatják, hogy sokkal többről van szó, mint egyszeri csodáról vagy véletlen szerencséről.

Szobáról szobára

Füstös terembe érkezünk, a DJ (Kókai Tünde) keveri az elektronikus zenét – mintha egy rave buliba csöppennénk. A placc különböző pontjain két-két stúdiós ácsorog, a párok egyikének kezében színes zászló. Hatféle színű karszalagot osztanak el a nézők között. Üt az óra, a lila csapattal elhagyjuk a stúdiót, a szín­skála többi viselője a szélrózsa más-más irányába vándorol.