„– De szép kislány! – Túltesz tíz ördögön! – Amolyan? – Á, csak nagyon izgága! – Felforgató? – Nem. Talán a rettenetes nyomor vadította el. Csak horgoskarmú Vadmacskának hívjuk!”
Mikor Gina Lollobrigida először tűnik fel a Kenyér, szerelem, fantázia című filmben, épp fát hord fel a hegyre kedvenc szamarán ülve. Szégyenlősen tekintget a csendőrökre, köztük titkos szerelmére, Pietróra – de nem kerüli el figyelmét a faluba frissen érkezett főtörzsőrmester, Carotenuto sem. A fenti párbeszéd utóbbi és az egyik helyi rendfenntartó között hangzik el. Luigi Comencini 1953-as vígjátéka lehet, hogy nem a legjobb olyan film, amiben az ikonikus színésznő szerepelt, de talán mondhatjuk, hogy ez a legjobb Lollobrigida-film. A ma már klasszikusnak számító mozijai közül többen is inkább csak mellékszereplő vagy másodhegedűs volt – itt azonban ő hozza mozgásba a Vittorio De Sica alakította csendőrfőnököt, érte őrül meg Roberto Risso ifjú rendőrfigurája. Na és ő az, aki egy ruháért – azaz végső soron a férfiakért – folyó harcban odáig megy, hogy megtépi a plébános unokahúgát, amiért végül rács mögé zárják. Vadmacska több, mint egy könnyed komédia főszereplője: a Lollo becenevű színésznőnél költői hitvallásnak is beillik.
Lollobrigida filmográfiájában közel 70 film- és sorozatszerep sorakozik, de egyértelműen a Vadmacska-típusú figurák álltak neki a legjobban: azok a nők, akik egyszerre áldozataik saját szépségüknek, miközben vannak annyira fifikásak, hogy képesek azt saját fegyverükként is használni. „Az a bűne hogy a falu legszebb és legszegényebb lánya” – mondja róla a plébános, aki még a csendőrfőnököt is letolja, amiért Vadmacskát és nem az unokahúgát csujta le a verekedés után. Az ilyen egyszerű, keresetlen női figurákban, vidéki és cigánylányokban csúcsosodott ki igazán Lollobrigida vonzereje:
kifejező arca, szertelensége, érzéki alakja akkor volt igazán elemében, amikor olyan karaktereket játszott, akik sokat szenvedtek, a megpróbáltatások megkeményítették őket – a szerelem mégis képes meglágyítani a szívüket.
A Kenyér, szerelem, fantázia mellett hasonlót játszik a Királylány a feleségemben, vagy A párizsi Notre-Dame-ban is.
Az 1927-ben, bútorgyártó családba született színésznő gyerekkorára a háború és az állandó bombatámadások veszélye nyomta rá a bélyegét. Hamar elkötelezte magát a művészetek mellett, 1944-ben iratkozott be a Római Képzőművészeti Egyetemre. Tanulmányai közben Diana Loris álnéven karikatúrákat rajzolt és modellkedett, végül ez hozott neki sorsfordító fordulatot. 1947-ben harmadik helyezést ért el a Miss Italián. Az előtte végzők is mind színészi pályára léptek: a győztes Lucia Bosé többek között Fellini Satyriconjában is szerepelt, a második helyezett Gianna Maria Canale közel 50 filmben játszott. Meg sem közelítették azonban Lollobrigida sikerét, aki három évvel később már Duilio Coletti Miss Italia című filmjének főszerepében látható. Pedig Lollobrigida saját bevallása szerint egyáltalán nem vágyott a kamera elé: ezer lírát ajánlottak neki, mire úgy akarta lekoptatni a filmeseket hogy azt mondta, az ő ára egymillió líra. Meglepetésére elfogadták az ajánlatot.
A már emlegetett Kenyér, szerelem, fantázia pályája csúcsán örökítette meg Lollobrigidát. 1953 egyébként is sorsfordító év volt számára. Szemet vetett rá Howard Hughes filmmogul, exkluzív amerikai szerződést ajánlva számára. Hughes – akinek extravagáns alakját Leonardo Di Caprio alakította Scorsese Aviátor című eposzában – a nők bolondja volt: Marlene Dietrich, Rita Hayworth és Ava Gardner is a hódításai közé tartozott. Lollobrigidának azt ígérte, férjét is magával viheti a tengerentúlra. Végül a producer egyetlen jegyet nyújtott át neki, a reptéren pedig már válóperes ügyvéd várta őket. Na és persze luxushotel, privát sofőr és hasonlók. Hughes folyamatosan házassági ajánlatokkal bombázta a színésznőt, akit a zaklatásnak is beillő udvarlás azonban a jelek szerint nem zavart. „Nagyon magas és érdekes férfi. Sokkal érdekesebb, mint a férjem” – nyilatkozta Hughes-ról.
Az első, nagy költségvetésű amerikai filmje John Huston 1953-as Ördögi köre volt, melyet Olaszországban forgattak. A film noir egészen egyedi helyet foglal el a filmtörténelemben és a színésznő filmográfiájában is. A már ekkor elismert rendezőnek számító Hustonnak nem tetszett a forgatókönyv, ezért újraíratta azt egy fiatal, feltörekvő íróval, bizonyos Truman Capote-tal. Más források szerint a nagyhatalmú producer, David O. Selznick (aki nem mellesleg az egyik főszereplő, Jennifer Jones férje is volt) kérte fel a Capote-t, hogy szedje ráncba a mozit. A forgatás igazi káosz volt: Capote szinte napról napra improvizálta a szkriptet, Huston lezuhant egy szikláról, Bogart autóbalesetet szenvedett, amibben néhány foga is kitört, Capote pedig egy alkalommal azért rohant el a felvételről, mert nem érte el telefonon házi varjúját, Lolát. A végeredmény fura hangulatú, szabálytalan film noir lett, ami érezhetően elüt szinte minden korabeli filmtől és olyan, mint Huston korábbi filmjeinek (A máltai sólyom; A Sierra Madre kincse) paródiája. A film a pénztáraknál is megbukott, ám később szép lassan ikonikussá nemesedett: ehhez az is kellett, hogy egy évtizeddel a bemutatója után újra moziba küldjék. Ekkor, 1963-van már teret nyert a fekete komédia és a fekete humor, Susan Sontag nyomán divatba jött a camp, és felfutottak az olasz filmek és filmsztárok is, nem kis részben Lollobrigidának köszönhetően.
Az Ördögi kör nem Lolla filmje: nemcsak Bogart, de Jennifer Jones is lejátssza őt – talán mert figurája épp Vadmacska ellentéte. Egyetlen emlékezetes jelenete talán a film végi ájulás. Mégis az Ördögi kör kapukat nyitott meg számára. Ugyanabban az évben mutatták be, amikor a Királylány a feleségem mozikba került Amerikában. Ez a két siker elég volt ahhoz, hogy Lollobrigida a Time címlapjára kerüljön. Hollywoodban egyértelműen szexszimbólumként kezelték, de kevés igazán jó szerepet kapott a tengerentúlon. A Salamon és Sába királynőjében szinte fedetlen keblekkel fürdőzik. Mint Fáber András a Filmvilágban felhívta a figyelmet, a két háború közötti lábfetisizmust ekkor már felváltotta a kebelfetisizmus, amiből Lollobrigida mellett Sophia Loren, vagy épp Kim Novak és Anita Ekberg is profitált. A Trapézban számító cselszövőt alakít, aki mindkét légtornász főszereplőt megbolondítja. Carol Reed filmjében épp ez a szerelmi szál a leggyengébb, az alkotás sztárjai pedig egyértelműen Tony Curtis és Burt Lancaster. Beszédes azonban, hogy nálunk mégis Lollobrigidával, és nem a magyar származású Curtisszel igyekeztek eladni a filmet a plakátok.
Még ennél is beszédesebb azoknak a filmeknek a címe, amelyekben a színésznő az 50-es években feltűnt: Az éjszaka szépei, Hűtlen asszonyok, A vidéki asszony – és persze A világ legszebb asszonya, mely Lollobrigida állandó eposzi jelzőjévé vált. „A legjobb olasz dolog a spagetti óta” – mondták róla fénykorában. Csillogását egyedül pályatársa homályosította el: ma már nehéz megítélni, mennyire volt valódi a Sophia Lorennel folytatott cicaharca, és mennyire fújta fel azt a média. Loren állítólag „mellesebbnek” tartotta magát, mire Lollobrigida azt nyilatkozta: „Olyan különbözőek vagyunk, mint egy nemes versenyló és egy kecske.” Lollobrigida szerint ugyanis Sophia el tud játszani egy parasztlányt, de egy hölgyet nem. Utólag láthatjuk: nem lett igaza. Loren először a Kenyér, szerelem… sorozat harmadik részében (Kenyér, szerelem és…) vette át Lollobrigida helyét, később már inkább ő volt az ügyeletes szexszimbólum, az olasz szépségideál. 1962-ben Oscart nyert az Egy asszony meg a lányáért.
Ekkor, a 60-as években Lollobrigida már maga mögött hagyta Hollywoodot és visszatért Európába. Tengerentúli kalandja így sem volt sikertelen. A legnagyobb sztárokkal játszott együtt: Bogart mellett Errol Flynnel, Frank Sinatrával, vagy épp Rock Hudsonnal. Utóbbiról elmondta: onnan tudta hogy meleg, hogy a színész nem szeretett bele azonnal. Sinatrával a fáma szerint nem jött ki túl jól, mivel nem tolerálta a késéseit és allűrjeit. „Zéró humorérzék” – mondta róla. Oscar-közelbe soha nem került, nyílt titok volt hogy szerepei többségét inkább külseje miatt nyerte el. Őt ez nem zavarta: egy 1995-ös interjújában azt mondta, nem zavarja, hogy szexszimbólumnak tartják vagy épp a testét dicsérik. „Miért bántana a dolog? Ez nem sértés” – nyilatkozta. Háromszor így is elnyerte az olasz Oscar-díjnak számító David di Donatello-díjat, egy Golden Globe-díja mellé további kétszer jelölték, a Kenyér, szerelem, fantáziáért pedig a BAFTA-n is a jelöltek között volt a legjobb külföldi színésznő kategóriában.
A 70-es években egyre távolabb lépett a reflektorfénytől, de visszavonulása után sem tétlenkedett: fényképezett, szobrászkodott, interjút készített Fidel Castróval. Végül a politikába is belekóstolt, de kevés sikerrel. Legnagyobb bánata mégis az volt, hogy hiába volt szexszimbólum, akibe minden férfi belehabarodott, ő maga mégsem lelt szerelemre: első férjétől, egy szlovén orvostól elvált, később, 2006-ban egy 34 évvel fiatalabb férfival, Javier Rigauval lépett kapcsolatba. Eljegyezték egymást, de a lagzit végül lefújták. A férfi azonban a hírek szerint felbérelt egy imposztort Lollobrigida helyett, így papíron csalással házasodott össze a színésznővel. Hosszú jogi hercehurca kezdődött kettejük között, amit végül Rigau nyert meg. Végül csak kimondták a válásukat – 2019-ben. Lollobrigida a fiával szintén összerúgta a port, amikor a férfi gyámsága alá akarta venni őt, a színésznő szerint viszont csak a pénzére és hírnevére vágyott.
Az amerikain kívül minden bizonyára az olaszok adták a világnak a legtöbb dívát. Gina Lollobrigida talán nem játszott olyan kifejező erővel, mint a már emlegetetett Sophia Loren; nem volt olyan titokzatos, mint Monica Vitti, vagy olyan érzéki, mint Claudia Cardinale; és hiányzott belőle Anna Magnani ősereje is.
Azért rajongtak érte emberek milliói, mert szépsége úgy állt mindenki felett, hogy mégsem tűnt elérhetetlennek; ő volt a közülünk való, egyszerű leány, aki meseszerű módon a világ szépévé vált.
Bár számtalan nagy rendezővel dolgozott együtt Giulietta Masinától, Monica Vittitől, vagy épp Claudia Cardinaletől eltérő módon nem vált egyetlen mester múzsájává sem. Lollo végig a nézőké maradt.
