„Elég sok filmet csinált fiatalon, ezek, hogy úgy mondjam, nem túl érdekfeszítőek. Közéjük tartozik az Ilyesmi itt nem fordulhat elő többé című darab, ezt Bergman maga is utálta, le is tiltotta, nem engedte vetíteni. Ma már meg lehet tekinteni, néhány hete a bolognai fesztiválon vetítették is. Szakszerűen elkészített film, azt sem mondhatnám, hogy olyan nagyon elment volna felette az idő, de nagy műnek semmiképpen sem nevezhetjük, különösen a későbbi, valóban nagy művek fényében” – árulja el a friss Narancsban Stig Björkman filmkritikus, nagy Ingmar Bergman-szakértő, akivel Köves Gábor készített interjú. A beszélgetésben előkerülnek a jól sikerült Bergman-paródiák, kiderül, mennyire foglalkoztatja a fiatalokat a bergmani örökség, és azt is megtudhatják, milyen volt színházi rendezőnek Bergman.
A Tribute to Ingmar Bergman
Music: Comfortably Numb, by Pink Floyd. Films: - The Seventh Seal - Wild Strawberries - The Virgin Spring - Through a Glass Darkly - Winter Light - The Silence - Persona - Hour of the Wolf - Shame - The Passion of Anna - Cries and Whispers - Autumn Sonata - Fanny and Alexander All of them written and directed by Ingmar Bergman except for The Virgin Spring (1960), which was written by Ulla Isaksson.
De a szerdáig még kapható Magyar Narancsban nemcsak ebben az interjúban foglalkozunk a 100 éve született svéd rendezővel, aki tucatnyi filmesre hatott a munkáival. A lapban Bacsadi Zsófia ír arról, hogy hogyan érdemes nézni ma Bergman filmjeit. Ízelítőül jöjjön egy kis részlet a cikkből, melyből az is kiderül, hogy a horror műfajában is otthon volt Bergman:
„Jóval kevesebb titka és több humora volt, mint azt sokan gondolják, ugyanakkor horrorrendezőnek sem volt utolsó. (...) Ahogy az uppsalai nagypolgári otthontól, a németországi önkéntes száműzetésen át a fårői remeteségig jutott, úgy vándorolt médiumról médiumra (színházról a filmre, filmről a regényre), hogy ugyanazt a történetet mesélje el önmagáról. Azok az önéletrajzi motívumok, melyek korai filmjeiben csak töredékekként bukkantak fel (ellentmondásos viszonya a nőkkel, a művészlét magánya, a zsarnoki apafigurák), azok pályája vége felé egyre direktebbé és csupaszabbá váltak. Utolsó mozifilmje, a Fanny és Alexander már alig leplezett memoár – és ez az autobiografikus őszinteség folytatódik Bergman későbbi regényeiben is (Öt vallomás, Vasárnapi gyerekek, A legjobb szándékok), melyeket már mások filmesítettek meg (pl. fia, Daniel és egykori szerelme, Liv Ullmann). Saját múltján és hátterén, túl a színházhoz is mindig visszatért; főtémaként (Fűrészpor és ragyogás, A hetedik pecsét, Rítus) és utalásokban is (Ibsen, Shakespeare és Strindberg). De bármiről is beszélt, soha nem feledkezett meg a filmtörténeti hagyományról, melynek örököse volt (nem véletlen, hogy A nap vége zord atyját a svéd film akkori doyenje, Victor Sjöström alakítja), ugyanakkor ő maga is – formailag konzervatívnak bélyegezhető és bélyegzett stílusa ellenére is – az európai újhullámok ihletője és részese lett, továbbá filmrendezők legváltozatosabb generációit inspirálta (köztük Martin Scorsesét, Ang Lee-t, Woody Allent, sőt még Wes Cravent is, akinek első saját filmje egy Szűzforrás-remake volt).”
Kövesse a Magyar Narancs filmes blogját, a Mikrofilmet, amely rendszeresen új tartalommal jelentkezik. Ajánlók, előzetesek, toplisták, és még sok minden más a Mikrofilmen!
