Hát nem cuki, ahogy Emilia Clarke karácsonyi manónak öltözve szezonális szörnyűségeket kínálgat egy karácsonyi szaküzletben? Hát nem édes, ahogy manóruhájából kibújva meghallgatásokra rohangál, mert dalból van a lelke, George
Michael-dalokból, de a szívével történt valami, ezért most ágyrajáró és fűvel-fával összefekszik, de régebben azért jó kislány volt. Mondtuk már, hogy miből van a lelke? De azt még nem mondtuk, hogy milyen együttérzés munkál e lélek mélyén az elesettek és bevándorlók iránt, hiszen a bájos manó is elesett és bevándorló – még gyermek volt, egy tiszta hang a jugoszláv templomi kórusból, amikor a család Londonba menekült a háború elől. Nem csoda hát, hogy amikor felbuzog a buszon a Brexit keltette gyűlölet, ki kell állnia a megalázottak mellett. Az meg már tényleg a cukiság netovábbja, hogy miközben hull a hó és hózik, és a Covent Gardenben egymáshoz bújnak George Michael-dalokra a bohém hajléktalanok, feltűnik egy józan és megnyerő fiatalember, akinek józansága és megnyerő mivolta annyival az uniós átlag felett van, hogy az már gyanús. Egy kicsit tán sok ez együtt: a szeretet ünnepe és a kisebbségek szeretete, háborús traumák megfejelve a Karácsonyi énekkel és a Sztárom a párom híres parki padjával. Emma Thompsont mintha elhagyta volna messze földön híres jó ízlése – forgatókönyvíróként a nagy színésznő a brit romkomok harmadvonalába küzdötte le magát. A cukiság olyan mélységeibe, ahová még Hugh Grant sem merészkedett soha. Tényleg, hol bujkál Hugh, amikor ekkora szükség van rá?
Forgalmazza a UIP–Duna Film
