Warren Beatty és Faye Dunaway a 60-as évek ellenkulturális mozgalmainak megtestesítői voltak, a mintául szolgáló 30-as évekbeli bankrabló páros pedig saját korukban annak a munkásosztálynak a hősei lettek, akiket a nagy gazdasági válság idején mind az állam, mind a bankok cserbenhagytak.
Persze arról a két kiöregedett ex-Texas Rangerről senki sem beszél, akik
szitává lőtték a két fiatal törvényen kívülit,
akik nem csak bankot raboltak, de még rendőröket is gyilkoltak. Hancock filmje nem győzi hangsúlyozni ennek jelentőségét, miközben szó szerint elemberteleníti Parkert és Barrow-t, és értelmetlen (rendőri) erőszakkal érvel az erőszak ellen.
| ||
Nehéz Hancock filmjét nem valami reakciós manifesztóként értelmezni, amelyben a gazdasági válság idején garázdálkodó páros nyomába Texas kétségbeesett kormányzója, Ma Ferguson (Kathy Bates még nyúlfarknyi szerepében is üdítő ellensúlyként szolgál a tesztoszteronfelhő közepette) két ex-Texas Rangert küld.
A törvényi felhatalmazást meglehetősen szabadon értelmező egységet annak idején a kormányzó épp azért oszlatta fel, hogy modernizálhassa és elszámoltathatóvá tegye a rendőri erőket (a rangerek ellenőrizetlenül végezték ki mexikói fiúk és férfiak ezreit). A vér vért kíván, ezért újra bevetik Frank Hamert (a méltóságteljesen könnyező férfi melodrámák csillaga, Kevin Costner) és Maney Gaultot (Woody Harrelson némi öniróniával), hogy leginkább holtan kerítsék kézre Barrow-ékat. Gaultnak vannak kétségei a felszólítás nélküli tüzelést és a nők lelövését illetően, de Hamer biztos a dolgában, ő egy felsőbb morális rendet szolgál.
Hogy e morális felsőbbrendűséget minden néző elfogadja, Hancock tesz róla, hogy egy pillanatra se lássuk vagy halljuk Parkert és Barrow-t – így nem esünk a bálványimádás bűnébe, mint a gazdasági válságtól megtépázott éhező és munka nélküli tömegek. Amikor haláluk előtt egy villanásra felbukkannak, csak egy szánalmas, soványka fiút és lányt látunk, akik semmiképp sem érnek fel a tisztességben és morális tartásban megőszült rangerekhez.
Az Útonállók jól illik a reneszánszukat élő férfi melodrámák sorába, melyek többnyire az örökké tartó virilitást és az amerikai típusú önbíráskodás dicsőségét hirdetik (Liam Neeson véget nem érő akciósagái épp ezek tipikus képviselői). Ezeknek a filmeknek
megvannak a sajátos sirámai is,
melyek főleg az öregedést érintik. A két kopó is gyakorta búsong a korán: Hamer főleg azért, mert régen könnyebben lehetett kérdezés nélkül alvó mexikói banditákat mészárolni, Gault meg a megnövekedett prosztatája miatt. De hiába nem megy már úgy a pisztolyforgatás, mégiscsak jobbnak bizonyulnak, mint az ész nélkül lövöldöző, istent játszó fiatalok. Sikerül visszaforgatniuk az idő kerekét is, mert miután demonstratívan körbehordozták Barrow-ék szitává lőtt hulláját az utcákon, Ferguson a Texas Rangereket is újra hadrendbe állítja.
Hancock még csak el sem rejti a rendőri brutalitás példáit (például amikor Hamer összever egy vidéki benzinkutast, aki a rablópárosnak szurkol), sőt látjuk a tömegesen munka nélkülivé vált földönfutókat, akiknek pillanatokra reményt adnak a bankrablók. És mégis, mindezt látva/láttatva is változatlanul Hameréket igazolja a film (Gault kétkedése csak néha igyekszik tompítani a reakciós, generációs dühöt, de az is inkább csak pillanatnyi gyengeség).
Hancock filmjének legnagyobb baja épp az önreflexió hiánya, hiszen különösen visszásan hat egy olyan film éppen most, a Black Lives Matter árnyékában, amikor az amerikai rendőröket állandó kritika éri az ellenőrizetlen erőszak és az átláthatatlan működés miatt. Bár a forma sem épp friss – az áradó, epikus filmzene, a széles nagytotálok és a borostás arcéleken megcsillanó naplemente nem váltják meg a filmformát –, de alapvetően korrekt munkát látunk.
Az amerikai filmtörténet persze egyaránt vonzalmat érez a mindkét irányba kifelé lógó törvénykívüliség iránt (Warren Beatty csibészes mosolyú Clyde-ja ugyanolyan idol, mint a zord Piszkos Harry), de az Útonállók reflektálatlan nosztalgiája a kortárs amerikai kontextusban egyszerűen nem működik.
Elérhető a Netflixen
