Magyar Narancs: A nyolcvanas években a Magyar Televízió Hármas csatorna című ismeretterjesztő sorozatának elindítójaként kezdted a pályát. Hogyan lettél tévés?
Tálas Annamária: Véletlenül. Az egyetem alatt megfordult a fejemben, hogy biológus leszek, de a tanítás jobban vonzott. Imádtam tanítani, máig tartom a kapcsolatot több tanítványommal. Alapvetően ismeretterjesztő vagyok, az voltam, amikor a Petrik Lajos Vegyipari Szakközépiskolában tanítottam, és azt folytattam, amikor az Iskolatelevízióhoz kerültem, illetve folytatom máig is, nemzetközi pályán. Csak a médium és a helyszínek változtak.
| ||
MN: A hálózatkutatás még nem volt ilyen népszerű, amikor felfigyeltél a témára, és 2007-ben elkészítetted A hat lépés hatalma c. filmedet. Hogyan kerültél kapcsolatba Barabási Albert-Lászlóval?
TA: Ez is véletlen volt, 2002-ben Londonban laktunk, s a New Scientist tudományos ismeretterjesztő lapban olvastam egy cikket Barabási kutatásairól. Elállt a lélegzetem: úristen, micsoda paradigmaváltást hoz ez a szemlélet! Rögtön írtam neki, hogy: „Kedves Professzor Úr…” – mire visszaírt, hogy jó az időzítés, mert most lesz a Barcelona melletti Sitgesben az első hálózatkutatási konferencia, ahol szívesen a rendelkezésünkre állnak. Említette, hogy épp ír egy könyvet a hálózatokról Behálózva címmel, s ha érdekel, postázza a kéziratot. Ez az egyik kedvenc könyvem azóta is. Olivér fiammal, aki akkor 12 éves volt és ma már az operatőröm, elrepültünk Spanyolországba. Rendkívül érdekes volt a téma, megfogadtam, hogy nem nyugszom, míg ebből film nem lesz. Öt évbe telt.
MN: Öt évig készült a film?
TA: Öt évig tartott, míg a nemzetközi piacon sikerült „eladni”. Nem hitték el, hogy érdemes pénzt fektetni bele. Végül a BBC, az ABC és a Discovery Canada beszállt, így tudtuk bemutatni 2007-ben. Magyarországon 2011-ben került képernyőre. Akkor az első magyarországi hálózatkutató konferencia apropóján az MTA elnöke megkereste az MTV elnökét, hogy szeretné, ha levetítenék. Sitges óta követem több kutató munkáját, ott találkoztam többek közt Alessandro Vespignani professzorral, aki most a bostoni Northeastern Egyetemen a koronavírus terjedésének modellezésével foglalkozik. Készítettünk is vele beszélgetést nemrég a CuriosityStream csatorna számára.
MN: Egyes vélemények szerint magyar, sőt magyar irodalmi előzménye (is) lehet a hálózatkutatásnak.
TA: Volt a századforduló kávéházi kultúrájában egy társasjáték, Karinthy a Láncszemek című novellájában meg is említi: „kell egy egyént kijelölni a Föld másfél milliárd lakója közül, bármelyik pontján a Földnek – ő fogadást ajánl, hogy legföljebb öt más egyénen keresztül, kik közül az egyik neki személyes ismerőse, kapcsolatot tud létesíteni az illetővel, csupa közvetlen – ismeretség – alapon.” A jelenséggel, tudományos alapon, elsőként Stanley Milgram amerikai pszichológus foglalkozott a hatvanas években, akinek a szülei Magyarországról és Romániából vándoroltak ki az Egyesült Államokba, így nem lehetetlen, hogy tényleg innen merítette az ötletet.
MN: A kísérlete mindenesetre Karinthyt igazolja.
TA: Igen. Milgram csomagokat adott különféle embereknek, hogy juttassák el egy számukra ismeretlen személyhez Bostonban, úgy, hogy az illető címét nem volt szabad kitudakolniuk. Egy olyan ismerősüknek kellett tovább küldeniük a csomagot, akiről azt feltételezték, hogy közelebb állhat a célszemélyhez. Hat emberen keresztül be is futott a csomagok nagy része. Mi, fél évszázaddal később, megismételtük a filmünkben a kísérletet, s ahogy meg van írva, egy kenyai faluból hat láncszemen, azaz emberen keresztül megérkezett a csomag Bostonba az egyik hálózatkutatónkhoz, Marc Vidalhoz.
MN: A pályádon a gombákról készített 2018-as The Kingdom: How Fungi Made Our World című filmetek volt az eddigi legsikeresebb. Hogyan találtál rá erre a témára?
TA: Megint csak véletlenül. La Rochelle-ben, egy dokumentumfilm-konferencián összefutottam egy producer ismerősömmel, s megkérdeztem tőle: hát te mit hoztál a vásárra? Mire ő, hogy gombát. Good luck!, mondtam, mert akkor már nagy fanfárokat kellett fújni ahhoz, hogy megrendelőt találj egy tudományos filmre. Ugyan, mi lehet unalmasabb a gombánál, gondoltam. Nem is járt szerencsével. De január végén, mikor Ausztrália visszatér a beachekről a munkába, Suzanne, a gombaprojekt ötletgazdája megkért, hogy nézzem meg legalább a felvételeket.
| ||
Épp akkor fejeztem be egy kétrészes sorozatot arról a mikrovilágról, mely rajtunk és bennünk él (Az élet rajtunk, 2014). Baktériumok, vírusok, paraziták, férgek, ízeltlábúak; gondoltam, ha már ezekről készítettem filmet, csak találok valami érdekességet a gombák birodalmában is. Végül meglepő dolgokra bukkantam. Körülbelül harminc kutatót kerestem meg, és téglákként, friss tudományos közleményekből raktam össze a forgatókönyvet. A vezérfonál a gombák evolúciója volt, abból a szemszögből, hogy hogyan hatott a szárazföldi élet evolúciójára.
MN: Mi volt a film sikerének a titka?
TA: Ezen még mindig gondolkodom, de az egyik kulcsa az volt, hogy A siker tudománya c. Barabási-filmen dolgoztam – amit ott ellestem, azt megpróbáltam alkalmazni. Mindenkinek ajánlom Barabási Albert-Lászlónak e magyarul is olvasható könyvét. A gombás film másik „titka” a film narrátora, központi alakja, Rob Dunn, akik eszméletlen jó mesélő! Természettudós professzor, aki egy kisfiú féktelen szenvedélyével lelkesedik minden élőlényért, és minderről gyönyörűen beszél. Most ismét vele dolgozom, egy 14 perces pilotot készítünk Az élet íze címen tervezett kétrészes sorozathoz.
MN: Gasztronómia?
TA: Nem egészen. Az ízlelés evolúciója és szerepe az evolúcióban; ez az első rész témája. Miért jelent meg a só érzékelése? Érezzük-e a víz ízét? Mi a szerepe a keserűnek, az édesnek, a savanyúnak és az „umaminak”, mely utóbbi gyakorlatilag a fehérje érzékelésére szolgál. A második rész arról szól, hogyan változtak az ízreceptorok a környezet változásával. Mi az oka, hogy a macskákat nem érdekli az édesség, vagy hogy a kolibri nektáron él, miközben elvesztette az édes ízt érzékelő receptorát. És a panda… na, az kész rejtély.
Ha megnézed, hogy mennyi fehérjét eszik egy panda, kiderül, hogy ugyanannyit, mint egy farkas. Kívülről vegetáriánus, de belülről húsevő. Hétmillió évvel ezelőtt a pandák síkságon éltek és húst ettek, aztán, úgy kétmillió éve megváltoztak a körülmények és felmentek a hegyekbe, hogy bambuszt rágcsáljanak. Ekkor elveszítették a fehérjedetektáló receptorukat. És mégis, azért vándorolnak az évszakok változásával kilométereket, hogy megtalálják a legmagasabb fehérjetartalmú bambuszrészeket, rügyeket!
MN: Hogyan érzékelik a fehérjét, ha eltűnt a fehérjeérzékelő receptoruk?
TA: Gyanítom, az édesíz-receptorukat használják arra, hogy megtalálják a legmagasabb fehérjetartalmú táplálékot. Nemrég fedezték fel, hogy ha a pandák cukrot kapnak, élvezettel elfogyasztják. Pedig nincs szükségük cukorra, gondolnád, hiszen egész nap egy zöld növényt esznek, amelynek elenyésző a cukortartalma. És mégis: szeretik a cukrot. Ugyanígy, a kolibri, amelynek csak fehérjeérzékelője van – cukorérzékelője nincs –, a fehérjeérzékelőjét használja arra, hogy a cukrot megtalálja. Minden a környezettől függően, evolúciós nyomásra változik, alakul.
