Tévésorozat

Nem tudják, de teszik

Eszmélet

  • Bori Erzsébet
  • 2020. február 18.

Mikrofilm

Aki a változatosság kedvéért karácsonyi nyomasztásra vágyik, ne is menjen tovább: itt van egy jó kis cseh sorozat.

Az Eszmélet (a magyar cím kifürkészhetetlen okból az eredeti – Bez vědomí / The Sleepers – szöges ellentéte) visszaröpít, egy frászt, hazavág a létező szocializmus végnapjaiba, a tompa, szürke ködbe, amelyben vaksin és reszketve botorkálnak az alattvalók abban a tudatban, hogy ez örökre így marad, és néhány dörzsölt beavatottól eltekintve a hatalom birtokosai sem látnak sokkal messzebb náluk, holott ha más nem, Magyarország vagy Lengyelország példája felnyithatná a szemüket. Mert hihetetlen, és részről részre, újra meg újra emlékeztetnünk kell rá magunkat, hogy mindössze hetekre vagyunk a bársonyos forradalom eseményeitől.

Csehszlovákiában stabilabb és ocsmányabb volt a rendszer, mint a szomszédainál, ahol már egy ideje látszott, hogy változni fog a rezsim, bár azt nem tudtuk, pontosan, mivé és mennyire. Ezt a szovjetek jelenléte garantálta, akik a ’68-as megszállás után nemcsak ottfelejtették magukat, hanem berendezkedtek a társadalmi-politikai-gazdasági élet felső szintjein, a rendvédelmet pedig némi látszat megőrzése mellett teljes egészében ők irányították. Tombolt a svejkizmus, így szinte lehetetlen volt eldönteni, mennyire vehetők komolyan a megmentőket országszerte hálától túlcsorduló szívvel ünneplő emlékművek (sok esetben tankok, hogy mindenki értse), az idiotisztikus jelmondatok, a rádióriport a kitüntetett élmunkásnővel, akinek az a leghőbb kívánsága, hogy legyen örök és megbonthatatlan a szovjet–csehszlovák barátság. Senki nem röhögte el magát, de nem ártatlan pofával adta-e elő Švejk is a szubverzív marhaságait?

Véresen komolyra fordítva a szót: Marie és Viktor Skála, a Londonban élő hegedűművész–tudós házaspár tizenkét száműzetésben töltött év után visszautazik hazájába, ahonnét drámai körülmények között, rájuk zúduló golyózáporban szöktek el. A családlátogatás végzetesnek bizonyul: Marie kómából tér magához a kórházban, Viktornak nyoma vész. Az MI6 – amelyhez Viktornak talán van némi köze – prágai rezidensei a KGB-t (vagy a csehszlovák állambiztonságiakat, az ŠtB-t; a kettő között nagyon nehéz, földi halandónak egyenesen lehetetlen különbséget tenni) gyanítják a gázolásos merénylet mögött. Marie mit sem sejt és mit sem ért; miután mindenki, orvos, rendőr, mentős, sőt, brit állampolgárként a saját országának nagykövetsége is hazudik neki, kétségbeesett magánnyomozásba kezd – ennek során az alkotóknak sikerül kissé elemelkedniük a valóság talajától. (Mely elemelkedettség persze nem művészi, vagy közlésbeli szándékok vezérlik, vagy inkább „csak” dramaturgiaiak.) Marie nem számíthat senkire, csak a nővérére (néha még rá sem), nem bízhat senkiben, követik, lehallgatják, fenyegetik. Gerard, az MI6 terepügynök-futtatója ad néhány hasznos écát, de félő, hogy segítségnyújtás örvén ki is használja hősnőnket.

A britek egymás ellen áskálódnak, a KGB aktívabb, vérmesebb, mint valaha, embereket rabol, kínoz és gyilkol meg, alvó ügynököket ébreszt fel, beveti fedett embereit, akik az ŠtB csehszlovák illetőségű tisztjeiként működnek, de valójában szovjet állampolgárok. Közben csak kitör az a forradalom, pár nap leforgása alatt megbukik a kormány, Hável kiszabadul a börtönből, elhúznak a kommunisták – kivéve, akik nem, mert még időben bebiztosították, átmentették magukat a győztes oldalra. Végül megoldódik a bonyolult kémhistória is, de ettől senki sem lesz boldog, a rosszak elnyerik jutalmukat, a jók megkapják méltó büntetésüket.

S a jövő pontosan olyan vészjósló, mint a jelen vagy az aligmúlt. Az Eszmélet erőteljesen azt a közkeletű vélekedést (konteót?) sugallja, hogy a csehszlovákiai, akárcsak a romániai vagy akár a többi kelet-európai rendszerváltás, nem volt más, mint a szovjetek által beindított folyamat, amelyet aztán a helyi titkosszolgálatok vezényeltek le a háttérből. És az oroszok még ma is a spájzban vannak.

Mindez olyan hitelesen rekonstruált, nyolcvanas évekbeli díszletek közt, környezetben játszódik, hogy futkos a hátunkon a hideg. Ez nem a turisták Arany Prágája, hanem a hátsó udvar lepattant kórházakkal, otthonokkal, gépkocsiparkkal.

És olyan pontos színészvezetéssel, olyan színészi erővel megjelenítve, mely még brit és skandináv sorozatokban sem feltétlenül egységes ennyire. Nemre, életkorra és a szakmai státusra tekintet nélkül minden színész tisztán látja és prezentálja, hogy hol jár, mikor és miben. Napjaink szlovák üdvöskéje, a Marie-t adó Tatiana Pauhofová (Kerekes Vica ikercsillaga) éppúgy, mint korunk nagy cseh színésznője, a nővérét alakító Lenka Vlasáková vagy éppenséggel a cseh derékhad megbízható veteránja, Jan Vlasák az idős esztebák szerepében nem csupán archetípusokat jelenít meg, de magát a korban, helyben, járomban élni – szó szerint – kényszerült embert.

Elérhető az HBO-n

 

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.