Tévésorozat

Nem tudják, de teszik

Eszmélet

  • Bori Erzsébet
  • 2020.02.18 12:12

Mikrofilm

Aki a változatosság kedvéért karácsonyi nyomasztásra vágyik, ne is menjen tovább: itt van egy jó kis cseh sorozat.

Az Eszmélet (a magyar cím kifürkészhetetlen okból az eredeti – Bez vědomí / The Sleepers – szöges ellentéte) visszaröpít, egy frászt, hazavág a létező szocializmus végnapjaiba, a tompa, szürke ködbe, amelyben vaksin és reszketve botorkálnak az alattvalók abban a tudatban, hogy ez örökre így marad, és néhány dörzsölt beavatottól eltekintve a hatalom birtokosai sem látnak sokkal messzebb náluk, holott ha más nem, Magyarország vagy Lengyelország példája felnyithatná a szemüket. Mert hihetetlen, és részről részre, újra meg újra emlékeztetnünk kell rá magunkat, hogy mindössze hetekre vagyunk a bársonyos forradalom eseményeitől.

Csehszlovákiában stabilabb és ocsmányabb volt a rendszer, mint a szomszédainál, ahol már egy ideje látszott, hogy változni fog a rezsim, bár azt nem tudtuk, pontosan, mivé és mennyire. Ezt a szovjetek jelenléte garantálta, akik a ’68-as megszállás után nemcsak ottfelejtették magukat, hanem berendezkedtek a társadalmi-politikai-gazdasági élet felső szintjein, a rendvédelmet pedig némi látszat megőrzése mellett teljes egészében ők irányították. Tombolt a svejkizmus, így szinte lehetetlen volt eldönteni, mennyire vehetők komolyan a megmentőket országszerte hálától túlcsorduló szívvel ünneplő emlékművek (sok esetben tankok, hogy mindenki értse), az idiotisztikus jelmondatok, a rádióriport a kitüntetett élmunkásnővel, akinek az a leghőbb kívánsága, hogy legyen örök és megbonthatatlan a szovjet–csehszlovák barátság. Senki nem röhögte el magát, de nem ártatlan pofával adta-e elő Švejk is a szubverzív marhaságait?

Véresen komolyra fordítva a szót: Marie és Viktor Skála, a Londonban élő hegedűművész–tudós házaspár tizenkét száműzetésben töltött év után visszautazik hazájába, ahonnét drámai körülmények között, rájuk zúduló golyózáporban szöktek el. A családlátogatás végzetesnek bizonyul: Marie kómából tér magához a kórházban, Viktornak nyoma vész. Az MI6 – amelyhez Viktornak talán van némi köze – prágai rezidensei a KGB-t (vagy a csehszlovák állambiztonságiakat, az ŠtB-t; a kettő között nagyon nehéz, földi halandónak egyenesen lehetetlen különbséget tenni) gyanítják a gázolásos merénylet mögött. Marie mit sem sejt és mit sem ért; miután mindenki, orvos, rendőr, mentős, sőt, brit állampolgárként a saját országának nagykövetsége is hazudik neki, kétségbeesett magánnyomozásba kezd – ennek során az alkotóknak sikerül kissé elemelkedniük a valóság talajától. (Mely elemelkedettség persze nem művészi, vagy közlésbeli szándékok vezérlik, vagy inkább „csak” dramaturgiaiak.) Marie nem számíthat senkire, csak a nővérére (néha még rá sem), nem bízhat senkiben, követik, lehallgatják, fenyegetik. Gerard, az MI6 terepügynök-futtatója ad néhány hasznos écát, de félő, hogy segítségnyújtás örvén ki is használja hősnőnket.

A britek egymás ellen áskálódnak, a KGB aktívabb, vérmesebb, mint valaha, embereket rabol, kínoz és gyilkol meg, alvó ügynököket ébreszt fel, beveti fedett embereit, akik az ŠtB csehszlovák illetőségű tisztjeiként működnek, de valójában szovjet állampolgárok. Közben csak kitör az a forradalom, pár nap leforgása alatt megbukik a kormány, Hável kiszabadul a börtönből, elhúznak a kommunisták – kivéve, akik nem, mert még időben bebiztosították, átmentették magukat a győztes oldalra. Végül megoldódik a bonyolult kémhistória is, de ettől senki sem lesz boldog, a rosszak elnyerik jutalmukat, a jók megkapják méltó büntetésüket.

S a jövő pontosan olyan vészjósló, mint a jelen vagy az aligmúlt. Az Eszmélet erőteljesen azt a közkeletű vélekedést (konteót?) sugallja, hogy a csehszlovákiai, akárcsak a romániai vagy akár a többi kelet-európai rendszerváltás, nem volt más, mint a szovjetek által beindított folyamat, amelyet aztán a helyi titkosszolgálatok vezényeltek le a háttérből. És az oroszok még ma is a spájzban vannak.

Mindez olyan hitelesen rekonstruált, nyolcvanas évekbeli díszletek közt, környezetben játszódik, hogy futkos a hátunkon a hideg. Ez nem a turisták Arany Prágája, hanem a hátsó udvar lepattant kórházakkal, otthonokkal, gépkocsiparkkal.

És olyan pontos színészvezetéssel, olyan színészi erővel megjelenítve, mely még brit és skandináv sorozatokban sem feltétlenül egységes ennyire. Nemre, életkorra és a szakmai státusra tekintet nélkül minden színész tisztán látja és prezentálja, hogy hol jár, mikor és miben. Napjaink szlovák üdvöskéje, a Marie-t adó Tatiana Pauhofová (Kerekes Vica ikercsillaga) éppúgy, mint korunk nagy cseh színésznője, a nővérét alakító Lenka Vlasáková vagy éppenséggel a cseh derékhad megbízható veteránja, Jan Vlasák az idős esztebák szerepében nem csupán archetípusokat jelenít meg, de magát a korban, helyben, járomban élni – szó szerint – kényszerült embert.

Elérhető az HBO-n

 

Neked ajánljuk