Film

Őszintén a legkúlabb

Stanley Nelson: Miles Davis: Birth of the Cool

Mikrofilm

Davis nem egy legenda, hanem sok. Azok is ismerik – mint a jazz sokszoros megújítóját, több halhatatlan zenekar vezetőjét, Charlie Parker és John Coltrane társát –, akik nem hallgatják megbabonázó lemezeit. Noha az Emmy-díjas dokumentumfilm-rendező, Stanley Nelson rajongója Davis zenéjének, ő is inkább azért csinált róla filmet, mert jó filmet bonyolult személyiségről lehet forgatni.

A rendező alaposságának köszönhetően Davis életének szinte összes hajmeresztő – és rokonszenvesnek csak ritkán mondható – fordulatáról szó esik, így könnyedén elkerüli a kritikátlan heroizálás veszélyeit. A filmben a Miles című híres, szókimondó önéletrajz részletei adják a narratív vázat, s azt a még élő zenész- és élettársak, szemtanúk, leszármazottak és szakértők szavai színesítik. Ezek közül a híres producer, George Wein, valamint Davis első felesége, Frances a legemlékezetesebb – utóbbi például arról beszél, hogy nem a zenéjébe, hanem a trombitás ellenállhatatlan közeledésébe szeretett bele, és csak azután kezdte hallgatni is –, ám a legjellemzőbb kijelentés egy zenésztárstól származik: „Mi nem olyanok akartunk lenni, mint ő, hanem Davisszé akartunk válni.”

A Birth of the Cool lényegre tapintó, jó cím (Davis egyik leghíresebb lemeze is ezt a címet viseli). A trombitás nemcsak a „cool jazz” megteremtője volt, de a „legkúlabb” jazzmuzsikus is, akinek senki sem érhet a nyomába. És ez még úgy is igaz, hogy életé­nek és munkásságának feloldhatatlan ellentmondása, hogy az eleinte mosolytalan és zárkózott, később pedig a kábítószerfüggő és bántalmazó, hálátlan és kíméletlen macsó vonásai ugyancsak felsejlenek az Ascenseur pour l’échafaud, a Some Day My Prince Will Come, vagy a Porgy törékenységet és sebezhetőséget, reményt és szorongást, magányt és szerelmet sejtető hangjai mögött.

Ezért is kár, hogy az informatív képsorok néha olyanok, mintha a rendező a leckét mondaná fel, túl sok a megszólaló, a zenei idézet – a filmben elhangzó 48 zeneszámrészletet teljes hosszában kitették a nagy fájlmegosztókra is –, nem beszélve arról, hogy a kétórás filmben a faji konfliktusok tárgyalása is kellő hangsúlyt kap. (Ezért különösen fájó, hogy a magyar feliraton a „constraints of race” – faji korlátok – kifejezést „versenykényszernek” olvashatjuk.) Stanley Nelson ezzel együtt is őszintén és lényegretörően meséli el a történetet, melyet az is megért, aki semmit nem tudott eddig Miles Davisről. Mégis lehet, hogy jobban jártunk volna, ha a sok-sok érdekes anyagból egy dokumentumfilm-sorozat születik.

Forgalmazó: Pannonia Entertainment

Figyelmébe ajánljuk

Kilátástalanul

A tömött tokiói metróknál és a csúcsforgalomnál egy rémisztőbb van: mikor magunk maradunk egy aluljáróban. Bármelyik pislogó lámpa mögötti kanyarban ott lapulhat egy rém – vagy jegyellenőr! –, a hidegen ásító csempék pedig egyetlen pillanat alatt fullasztó börtönné változhatnak.

A csavar

Gösta Engzell a II. világháború éveiben (is) hivatalnok volt a svéd külügyminisztérium jogi osztályán, ha hinni lehet a filmnek, az alagsorban, közvetlenül a kétes állapotú szennyvízcsatornák szomszédságában, egy emiatt jogosan panaszkodó, kis létszámú stáb főnökeként.

Az ara kivan

Maggie Gyllenhaal dühös, és majd szétfeszítik a határozott tézisek. A mennyasszony! e két érzés nyomait viseli magán a leghatározottabban; feszül a varratoknál, majd kibuggyan belőle a sok vitriol.

Elég, ha röhögünk?

Évek óta következetesen építi drMáriás azt a vizuális univerzumot, amelyben történelmi figurák, kortárs politikusok, popkulturális ikonok és fiktív szereplők keverednek egy groteszk társadalmi panorámában. A most bemutatott anyag az életműnek egy újabb, sűrített fejezete. Egyszerre provokáció és diagnózis, összegzés a kerek számok mentén (Máriás 60/Tudósok 40), ugyanakkor reagálás a mára.

Antropomorf univerzum

A művész 2014-ben végzett a Magyar Képzőművészeti Egyetem grafika szakán, több csoportos és egyéni kiállítása is volt már. 2017-ben elnyerte az Év grafikája díjat, és ugyanezen évben Jagicza Patríciával közösen készített nagy méretű gumicukornyomata is díjat nyert a Miskolci Grafikai Triennálén.

Illúziók, realista keretben

Van a világtörténelemnek egy kényelmes morális olvasata: nagy háborúk és nagy békék váltják egymást, nagyhatalmak emelkednek fel és buknak meg, a kisebb államok pedig sodródnak a hullámverésben, majd a demokrácia győzedelmeskedik.

Itt éreztük magunkat otthon

Hol volt eddig a társadalom, hogy az elmúlt tizenkét hónapban hirtelen évtizedes sztorik kezdtek hatni rá elementáris erővel? Mire véljük ezt a ráébredést? És számít, hogy vannak, akik már húsz éve erről beszéltek?