Film

Őszintén a legkúlabb

Stanley Nelson: Miles Davis: Birth of the Cool

Mikrofilm

Davis nem egy legenda, hanem sok. Azok is ismerik – mint a jazz sokszoros megújítóját, több halhatatlan zenekar vezetőjét, Charlie Parker és John Coltrane társát –, akik nem hallgatják megbabonázó lemezeit. Noha az Emmy-díjas dokumentumfilm-rendező, Stanley Nelson rajongója Davis zenéjének, ő is inkább azért csinált róla filmet, mert jó filmet bonyolult személyiségről lehet forgatni.

A rendező alaposságának köszönhetően Davis életének szinte összes hajmeresztő – és rokonszenvesnek csak ritkán mondható – fordulatáról szó esik, így könnyedén elkerüli a kritikátlan heroizálás veszélyeit. A filmben a Miles című híres, szókimondó önéletrajz részletei adják a narratív vázat, s azt a még élő zenész- és élettársak, szemtanúk, leszármazottak és szakértők szavai színesítik. Ezek közül a híres producer, George Wein, valamint Davis első felesége, Frances a legemlékezetesebb – utóbbi például arról beszél, hogy nem a zenéjébe, hanem a trombitás ellenállhatatlan közeledésébe szeretett bele, és csak azután kezdte hallgatni is –, ám a legjellemzőbb kijelentés egy zenésztárstól származik: „Mi nem olyanok akartunk lenni, mint ő, hanem Davisszé akartunk válni.”

A Birth of the Cool lényegre tapintó, jó cím (Davis egyik leghíresebb lemeze is ezt a címet viseli). A trombitás nemcsak a „cool jazz” megteremtője volt, de a „legkúlabb” jazzmuzsikus is, akinek senki sem érhet a nyomába. És ez még úgy is igaz, hogy életé­nek és munkásságának feloldhatatlan ellentmondása, hogy az eleinte mosolytalan és zárkózott, később pedig a kábítószerfüggő és bántalmazó, hálátlan és kíméletlen macsó vonásai ugyancsak felsejlenek az Ascenseur pour l’échafaud, a Some Day My Prince Will Come, vagy a Porgy törékenységet és sebezhetőséget, reményt és szorongást, magányt és szerelmet sejtető hangjai mögött.

Ezért is kár, hogy az informatív képsorok néha olyanok, mintha a rendező a leckét mondaná fel, túl sok a megszólaló, a zenei idézet – a filmben elhangzó 48 zeneszámrészletet teljes hosszában kitették a nagy fájlmegosztókra is –, nem beszélve arról, hogy a kétórás filmben a faji konfliktusok tárgyalása is kellő hangsúlyt kap. (Ezért különösen fájó, hogy a magyar feliraton a „constraints of race” – faji korlátok – kifejezést „versenykényszernek” olvashatjuk.) Stanley Nelson ezzel együtt is őszintén és lényegretörően meséli el a történetet, melyet az is megért, aki semmit nem tudott eddig Miles Davisről. Mégis lehet, hogy jobban jártunk volna, ha a sok-sok érdekes anyagból egy dokumentumfilm-sorozat születik.

Forgalmazó: Pannonia Entertainment

Figyelmébe ajánljuk

Szemrevaló: Páva – Valódi vagyok?

  • SzSz

A társadalmi szerepek és identitások a pszichológia egyik legjobban kutatott területe. Mead szerint nincs is objektív valóság, azt az egyének maguk konstruálják; Goffman úgy véli, az egész világ egy színpad, ahol mind különböző szerepeket játsszunk; míg Stryker elmélete azt magyarázza, hogy minden ember ezernyi identitással rendelkezik, s azok hierarchiába rendeződnek.

Szemrevaló: A fény

  • - bzs -

Tom Tykwer csaknem háromórás eposza mintha egy másik korból időutazott volna napjainkba (Tykwer maga is a Babylon Berlint, a múlt század húszas éveit hagyta hátra).

Szemrevaló: Gépek tánca

Markológépekkel táncolni, az ám a valami! Amikor a kotrókanál kecsesen emelkedik a magasba, akkor olyan, mint egy daru – mármint a madár (lehet, hogy magyarul nem véletlenül hívják így az emelőszerkezetet?) –, „nyakát” nyújtogatja, „fejét” forgatja.

Le nem zárt akták

A művészi identitás és a láthatóság kérdéseit helyezi középpontba Pataki Luca első önálló kiállítása. Keszegh Ágnes kurátor koncepciója szerint a tárlat krimiként épül fel: a látogatónak fragmentumokból, nyomokból kell rekonstruálnia a történetet. Az anyag kísérlet a művészszerep radikális újragondolására, és az igazi kérdése az, hogy az alkotói késztetés ledarálható-e.

Ingyen Carlsberg

  • - turcsányi -

Valamikor a múlt század kilencvenes éveinek elején Bille August nemzetközi hírű svéd filmrendező rájött, hogy mégsem lenne jó, ha ő lenne a filmművészet második Ingmar Bergmanja, még akkor sem, ha az ügyért addig számos követ megmozgatott (Hódító Pelle Max von Sydow-val, 1987; Legjobb szándékok, egyenesen Bergman forgatókönyvéből, 1992).

Utánunk a robotok?

A Székesfehérváron tavasszal bemutatott színpadi átiratot Szikora János, a Vörösmarty Színház tizenhárom év után elköszönő igazgatója rendezte. A színház vezetésére kiírt, majd megismételt pályázat után ősztől már Dolhai Attila irányításával működő teátrum irányvonala minden bizonnyal változni fog, a társulat egy része is kicserélődött, így A Nibelung-lakópark egy korszak összegzésének, Szikora János búcsúelőadásának is tekinthető.

Túlélni a békét

Az előadás ismét azt bizonyította, hogy egy ideje a Miskolci Nemzeti Színházé a magyar nyelvű színjátszás egyik legerősebb társulata. Pedig a darab – annak ellenére, hogy színházi felkérésre született – egyáltalán nem kínálja magát könnyen a színrevitelre.