Film

Őszintén a legkúlabb

Stanley Nelson: Miles Davis: Birth of the Cool

Mikrofilm

Davis nem egy legenda, hanem sok. Azok is ismerik – mint a jazz sokszoros megújítóját, több halhatatlan zenekar vezetőjét, Charlie Parker és John Coltrane társát –, akik nem hallgatják megbabonázó lemezeit. Noha az Emmy-díjas dokumentumfilm-rendező, Stanley Nelson rajongója Davis zenéjének, ő is inkább azért csinált róla filmet, mert jó filmet bonyolult személyiségről lehet forgatni.

A rendező alaposságának köszönhetően Davis életének szinte összes hajmeresztő – és rokonszenvesnek csak ritkán mondható – fordulatáról szó esik, így könnyedén elkerüli a kritikátlan heroizálás veszélyeit. A filmben a Miles című híres, szókimondó önéletrajz részletei adják a narratív vázat, s azt a még élő zenész- és élettársak, szemtanúk, leszármazottak és szakértők szavai színesítik. Ezek közül a híres producer, George Wein, valamint Davis első felesége, Frances a legemlékezetesebb – utóbbi például arról beszél, hogy nem a zenéjébe, hanem a trombitás ellenállhatatlan közeledésébe szeretett bele, és csak azután kezdte hallgatni is –, ám a legjellemzőbb kijelentés egy zenésztárstól származik: „Mi nem olyanok akartunk lenni, mint ő, hanem Davisszé akartunk válni.”

A Birth of the Cool lényegre tapintó, jó cím (Davis egyik leghíresebb lemeze is ezt a címet viseli). A trombitás nemcsak a „cool jazz” megteremtője volt, de a „legkúlabb” jazzmuzsikus is, akinek senki sem érhet a nyomába. És ez még úgy is igaz, hogy életé­nek és munkásságának feloldhatatlan ellentmondása, hogy az eleinte mosolytalan és zárkózott, később pedig a kábítószerfüggő és bántalmazó, hálátlan és kíméletlen macsó vonásai ugyancsak felsejlenek az Ascenseur pour l’échafaud, a Some Day My Prince Will Come, vagy a Porgy törékenységet és sebezhetőséget, reményt és szorongást, magányt és szerelmet sejtető hangjai mögött.

Ezért is kár, hogy az informatív képsorok néha olyanok, mintha a rendező a leckét mondaná fel, túl sok a megszólaló, a zenei idézet – a filmben elhangzó 48 zeneszámrészletet teljes hosszában kitették a nagy fájlmegosztókra is –, nem beszélve arról, hogy a kétórás filmben a faji konfliktusok tárgyalása is kellő hangsúlyt kap. (Ezért különösen fájó, hogy a magyar feliraton a „constraints of race” – faji korlátok – kifejezést „versenykényszernek” olvashatjuk.) Stanley Nelson ezzel együtt is őszintén és lényegretörően meséli el a történetet, melyet az is megért, aki semmit nem tudott eddig Miles Davisről. Mégis lehet, hogy jobban jártunk volna, ha a sok-sok érdekes anyagból egy dokumentumfilm-sorozat születik.

Forgalmazó: Pannonia Entertainment

Figyelmébe ajánljuk

Buli a reggeli felfrissüléstől kifulladásig – így látják az idei Szigetet a Narancs fotósai

  • narancs.hu

Meglepő fesztiválszettek, fényes nappal is csapató bulizók, rengeteg por, a koncerten épp elénk beálló ismeretlen, neonfényekkel kivilágított ösvények, napközbeni workshopok, esti koncertek, hajnalig tartó bulik és sakk a WC-ben – a Sziget az idén is pont ugyanolyan őrült, mint a korábbi években. Mutatjuk a Narancs fotósainak legjobb képeit az idei fesztiválról! 

Pizsamapartizánok

Régen a film az életet utánozta (a vonat érkezett, a munkások a gyárból meg távoztak, csak hogy a klasszikusoknál maradjunk), ma már fordítva van: úgy akarunk viselkedni, mint kedvenc filmjeink szereplői, rájuk akarunk hasonlítani, azt akarjuk átélni, amit ők.

Amerikai legenda

Ez a film annyira áhítatos tisztelgés az Ed Sullivan nevű legenda előtt, hogy szinte észre sem vesszük, mennyire hiányzik belőle az Ed Sullivan nevű ember, aki egykor, a tévézés hőskorában a róla elnevezett, minden idők leghosszabb ideig létező és legnagyobb nézettséget elérő show-ját vezette – tulajdonképpen megteremtve a tv-show műfaját, mint olyat.