Végre találtunk egy tinédzser filmet, mely pont olyan, mint maga tinédzserkor
81gsnM8yEoL._RI__top_story_lead.jpg
Waves

Végre találtunk egy tinédzser filmet, mely pont olyan, mint maga tinédzserkor

Mikrofilm

A Waves épp olyan kétarcú mint az életkor, amelyet bemutat.

Trey Edward Shults Waves című filmje sokáig úgy tűnik, mintha az Oscar-díjas Holdfény antitézise lenne. Barry Jenkins 2016-os drámája egy sokszorosan hátrányos helyzetű fekete fiú sorsát mutatja be: a főszereplő nemcsak rendezetlen családi háttere, de szexuális irányultsága miatt is számkivetettnek számít. A Waves főhősével, Tylerrel pont az ellenkező a helyzet: sikeres sportoló, aki az iskola egyik legnépszerűbb lányát is meghódította, kifejezetten jómódban él filmbe illően szerető családja körében.

Mindez már-már túl szép hogy igaz legyen.

A Waves egy jelenetben konkrétan megidézi a Holdfényt, amikor a főhős barátnője karjaiban egyszerre fürdőzik a tenger vizében és a boldogságban is. Jenkins filmjének ominózus jelenetében a víz szintén a kitárulkozás közege: Juan, a jóságos drogdíler úszni tanítja Chiront, aki életében először érzi biztonságban magát, ugyanis egy valódi apafigurára talált. A Waves elsősorban mégsem társadalmi célzatú mozi arról, milyen feketeként Amerikában felnőni, bár kétségkívül ez is benne van. A két film között a legnagyobb különbség a rendező személye: míg Jenkins maga is afro-amerikai, Trey Edward Shults fehér. Persze számtalan példa van rá, hogy fehér alkotók készítenek rasszizmus ellenes filmeket: ilyen volt a Zöld könyv is, mely a Holdfény után két évvel el is nyerte a Legjobb film díját. Peter Farrelly moziját rengeteg kritika érte, amiért az ún. fehér megmentő narratíváját erősíti: azon filmek tartoznak ebbe a csoportba, amelyek egy fehér hős történetén keresztül beszélnek a feketék sorsáról, vagy amelyekben az elnyomott afro-amerikaiakat végül egy jóságos fehér figura menti meg (lásd: A segítség).

A Waves azonban nem ilyen, elsősorban azért, mert nem igyekszik ebbe a narratív sablonba törni a sztoriját, és a mondanivalóját sem erőszakolja le a torkunkon.

Inkább hasonlít a The Last Black Man in San Francisco című, szintén tavalyi mozihoz: ezt is egy fehér rendező (Joe Talbot) készítette, ám ő sem igyekezett mindenáron megmenteni főhősét.

A Wavesben Shults saját, gyermekkori élményeit gyúrta össze főszereplője, Kevin Harrison Jr. emlékeivel; mini-terápiák sorozatával tárták fel, milyen tinédzsernek lenni, vagy épp felnőni. A filmben ugyanis csak a szereplők kora számít, persze ott van a szereplők bőrszíne is, de csak a háttérben, rejtett motivációk, apró, elejtett megjegyzések és pillantások formájában. Shults már előző, ugyancsak kritikuskedvenc filmjében is a nézők elvárásaival játszadozott: az It Comes At Night című horror az utolsó percig azzal hitegetett, hogy a szereplőkre leselkedő természetfelettitől kell tartanunk, miközben sokkal félelmetesebb volt az, ami mindvégig ott járt a szemünk előtt: maga az ember.

A Waves első jelenetében Tyler és barátnője önfeledten nevetnek, miközben az autópályán száguldoznak, a kocsit 360 fokban pásztázza a kamera, így szinte elszédülünk az iramtól. A következő jelenetekben sincs megállás: a kép szinte folyamatosan mozgásban van; olyan, mintha Tylerhez hasonlóan egyetlen pillanatra sem lenne képes nyugton maradni. A srácnak ugyanis nemcsak az iskolában, de a birkózóként a szőnyegen is teljesítenie kell, ráadásul a barátnője mellett a családjával is igyekszik elég időt tölteni. Apja tipikus szerető, de szigorú családfő, akinek nem csak a szája jár: ő maga is beáll edzeni fia mellé. Talán túlzottan is sokat követel: nem vesz tudomást fia vállfájdalmairól sem. Ebből az aprónak tűnő problémából indul ki az a repedés, ami végül a család egész életét keresztbe töri. Tyler megsérül, majd szép lassan mindent elveszít az életben, ami fontos neki: sportkarrierjét, barátnőjét, végül pedig családját is.

A melodrámai fordulatot a kamera bámulatos szinkronnal követi le, szinte együtt lélegzik főhősével.

Mikor az a terheléstől meggyötörten zihál, a kép is rázkódni kezd, mikor a szerelmi boldogság az égig repíti, méterekkel a föld felett jár, mikor pedig Tyler összetörik, vele együtt zuhan a padlóra. A Waves vizualitása az első pillanattól kezdve beszippantja a nézőjét, és nem is ereszti, akkor sem, amikor a szappanoperába illő fordulat után egyébként leülne a film. A rendező ráadásul tökéletes soundtrackkel egészíti ki a film vizualitását: a tinédzserek körében legkedveltebb hiphop előadók szólnak, a kép pulzálása legtöbbször klipszerűen rímel a zenével.

A Waves második fele szöges ellentétben áll az elsővel: ennek főszereplője Tyler visszahúzódó húga, Emily. A kép ismét főhőséhez idomul: a félénk lány életét tétova képek mutatják be, majd ahogy új szerelme miatt szép lassan magára talál és kitárulkozik, a jelenetek megtelnek színekkel és élettel.

A film első fele olyan, mint egy lassan kibontakozó pánikroham, amit egy ölelés követ

– nyilatkozta a rendező arról, hogyan viszonyul egymáshoz a testvérpár története.  Inspirációul Wong Kar-Wai Csunking expresszét nevezte meg, de a Wavesben ott van A régi város tragédia utáni élethelyzete is; utóbbi összefüggést erősíti Lucas Hedges alakja is, aki ezúttal Emily szerelmét játssza. A kétrészes megoldással Shults nemcsak egy család drámájának két oldalát mutatja be, de a tinédzserkor két arcát is: a vesztébe rohanó, meggondolatlanul viselkedő, a mának élő fiatalét és  a csalódástól rettegő tinijét is. Ez az az életkor, amikor döntéseink már akár egész életünkre hatással lehetnek; amikor az iskola és a család jelentette védőháló szép lassan szakadozni kezd; amikor először részesülünk saját jogon boldogságban és bánatban is. Ezeket az életkorral járó elcsépelt helyzeteket a Waves olyan expresszív módon képes megjeleníteni, ahogy azt még nem láthattuk.

Elérhető az Amazon Prime-on

Figyelmébe ajánljuk

A saját határain túl

Justin Vernon egyszemélyes vállalkozásaként indult a Bon Iver, miután a zenész 2006-ban három hónapot töltött teljesen egyedül egy faházban, a világtól elzárva, egy nyugat-wisconsini faluban.

Az űr az úr

Az 1969-ben indult Hawkwind mindig a mainstream csatornák radarja alatt maradt, pedig hatása évtizedek óta megkérdőjelezhetetlen.

Pincebogarak lázadása

  • - turcsányi -

Jussi Adler-Olsen immár tíz kötetnél járó Q-ügyosztályi ciklusa a skandináv krimik népmesei vonulatába tartozik. Nem a skandináv krimik feltétlen sajátja az ilyesmi, minden szak­ágnak, műfajnak és alműfajnak van népmesei tagozata, amelyben az alsó kutyák egy csoportozata tengernyi szívás után a végére csak odasóz egy nagyot a hatalomnak, az efeletti boldogságtól remélvén boldogtalansága jobbra fordulását – hiába.

Luxusszivacsok

A Molnár Ani Galéria 2024-ben megnyitott új kiállítótere elsősorban hazai, fiatal, női alkotókra fókuszál, Benczúr viszont már a kilencvenes évek közepétől jelen van a művészeti szcénában, sőt már 1997-ben szerepelt a 2. Manifestán, illetve 1999-ben (más művészekkel) együtt a Velencei Biennálé magyar pavilonjában.

Égen, földön, vízen

Mesék a mesében: mitikus hősök, mágikus világ, megszemélyesített természet, a szó szoros értelmében varázslatos nyelv. A világ végén, tajtékos vizeken és ég alatt, regei időben mozognak a hősök, egy falu lakói.

Visszaszámlálás

A Ne csak nézd! című pályázatot a Free­szfe, az Örkény Színház, a Trafó és a Jurányi közösen hirdették meg abból a célból, hogy független alkotóknak adjanak lehetőséget új előadások létrehozására, a Freeszfére járó hallgatóknak pedig a megmutatkozásra. Tematikus megkötés nem volt, csak annyiban, hogy a társulatoknak társadalmilag fontos témákat kellett feldolgozniuk. A nyertesek közül a KV Társulat pályamunkáját az Örkény Színház fogadta be.

Mészáros Lőrinc egy történet

A Mészáros Lőrinc című történetnek az lenne a funkciója, hogy bizonyítsa, létezik frissen, ön­erejéből felemelkedett nemzeti tőkésosztály vagy legalább réteg, de ha még az sem, pár markáns nemzeti nagytőkés. Valamint bizonyítani, hogy Orbán Viktor nem foglalkozik pénzügyekkel.

„Mint a pókháló”

Diplomáját – az SZFE szétverése miatt – az Emergency Exit program keretein belül Ludwigsburgban kapta meg. Legutóbbi rendezése, a Katona József Színházban nemrég bemutatott 2031 a kultúra helyzetével és a hatalmi visszaélések természetével foglalkozik. Ehhez kapcsolódva toxikus maszkulinitásról, a #metoo hatásairól és az empátiadeficites helyzetekről beszélgettünk vele.

Nem a pénz számít

Mérföldkőhöz érkezett az Európai Unió az orosz energiahordozókhoz fűződő viszonya tekintetében: május elején az Európai Bizottság bejelentette, hogy legkésőbb 2027 végéig minden uniós tagállamnak le kell válnia az orosz olajról, földgázról és nukleáris fűtőanyagról. Ha ez megvalósul, az energiaellátás megszűnik politikai fegyverként működni az oroszok kezében. A kérdés az, hogy Magyar­ország és Szlovákia hajlandó lesz-e ebben együttműködni – az elmúlt években tanúsított magatartásuk ugyanis ennek éppen az ellenkezőjét sugallja.

„A kínai tudás”

Az európai autóipart most épp Trump vámjai fenyegetik, de a romlása nem ma kezdődött. Hanem mikor? A kínaiak miatt kong a lélekharang? Vagy az Európai Unió zöld szemüveges bürokratái a tettesek? Netán a vásárlók a hibásak, különösen az európaiak, akik nem akarnak drága pénzért benzingőzt szívni az ablakuk alatt? A globális autópiac gyakorlati szakemberét kérdeztük.