Végre találtunk egy tinédzser filmet, mely pont olyan, mint maga tinédzserkor
81gsnM8yEoL._RI__top_story_lead.jpg
Waves

Végre találtunk egy tinédzser filmet, mely pont olyan, mint maga tinédzserkor

Mikrofilm

A Waves épp olyan kétarcú mint az életkor, amelyet bemutat.

Trey Edward Shults Waves című filmje sokáig úgy tűnik, mintha az Oscar-díjas Holdfény antitézise lenne. Barry Jenkins 2016-os drámája egy sokszorosan hátrányos helyzetű fekete fiú sorsát mutatja be: a főszereplő nemcsak rendezetlen családi háttere, de szexuális irányultsága miatt is számkivetettnek számít. A Waves főhősével, Tylerrel pont az ellenkező a helyzet: sikeres sportoló, aki az iskola egyik legnépszerűbb lányát is meghódította, kifejezetten jómódban él filmbe illően szerető családja körében.

Mindez már-már túl szép hogy igaz legyen.

A Waves egy jelenetben konkrétan megidézi a Holdfényt, amikor a főhős barátnője karjaiban egyszerre fürdőzik a tenger vizében és a boldogságban is. Jenkins filmjének ominózus jelenetében a víz szintén a kitárulkozás közege: Juan, a jóságos drogdíler úszni tanítja Chiront, aki életében először érzi biztonságban magát, ugyanis egy valódi apafigurára talált. A Waves elsősorban mégsem társadalmi célzatú mozi arról, milyen feketeként Amerikában felnőni, bár kétségkívül ez is benne van. A két film között a legnagyobb különbség a rendező személye: míg Jenkins maga is afro-amerikai, Trey Edward Shults fehér. Persze számtalan példa van rá, hogy fehér alkotók készítenek rasszizmus ellenes filmeket: ilyen volt a Zöld könyv is, mely a Holdfény után két évvel el is nyerte a Legjobb film díját. Peter Farrelly moziját rengeteg kritika érte, amiért az ún. fehér megmentő narratíváját erősíti: azon filmek tartoznak ebbe a csoportba, amelyek egy fehér hős történetén keresztül beszélnek a feketék sorsáról, vagy amelyekben az elnyomott afro-amerikaiakat végül egy jóságos fehér figura menti meg (lásd: A segítség).

A Waves azonban nem ilyen, elsősorban azért, mert nem igyekszik ebbe a narratív sablonba törni a sztoriját, és a mondanivalóját sem erőszakolja le a torkunkon.

Inkább hasonlít a The Last Black Man in San Francisco című, szintén tavalyi mozihoz: ezt is egy fehér rendező (Joe Talbot) készítette, ám ő sem igyekezett mindenáron megmenteni főhősét.

A Wavesben Shults saját, gyermekkori élményeit gyúrta össze főszereplője, Kevin Harrison Jr. emlékeivel; mini-terápiák sorozatával tárták fel, milyen tinédzsernek lenni, vagy épp felnőni. A filmben ugyanis csak a szereplők kora számít, persze ott van a szereplők bőrszíne is, de csak a háttérben, rejtett motivációk, apró, elejtett megjegyzések és pillantások formájában. Shults már előző, ugyancsak kritikuskedvenc filmjében is a nézők elvárásaival játszadozott: az It Comes At Night című horror az utolsó percig azzal hitegetett, hogy a szereplőkre leselkedő természetfelettitől kell tartanunk, miközben sokkal félelmetesebb volt az, ami mindvégig ott járt a szemünk előtt: maga az ember.

A Waves első jelenetében Tyler és barátnője önfeledten nevetnek, miközben az autópályán száguldoznak, a kocsit 360 fokban pásztázza a kamera, így szinte elszédülünk az iramtól. A következő jelenetekben sincs megállás: a kép szinte folyamatosan mozgásban van; olyan, mintha Tylerhez hasonlóan egyetlen pillanatra sem lenne képes nyugton maradni. A srácnak ugyanis nemcsak az iskolában, de a birkózóként a szőnyegen is teljesítenie kell, ráadásul a barátnője mellett a családjával is igyekszik elég időt tölteni. Apja tipikus szerető, de szigorú családfő, akinek nem csak a szája jár: ő maga is beáll edzeni fia mellé. Talán túlzottan is sokat követel: nem vesz tudomást fia vállfájdalmairól sem. Ebből az aprónak tűnő problémából indul ki az a repedés, ami végül a család egész életét keresztbe töri. Tyler megsérül, majd szép lassan mindent elveszít az életben, ami fontos neki: sportkarrierjét, barátnőjét, végül pedig családját is.

A melodrámai fordulatot a kamera bámulatos szinkronnal követi le, szinte együtt lélegzik főhősével.

Mikor az a terheléstől meggyötörten zihál, a kép is rázkódni kezd, mikor a szerelmi boldogság az égig repíti, méterekkel a föld felett jár, mikor pedig Tyler összetörik, vele együtt zuhan a padlóra. A Waves vizualitása az első pillanattól kezdve beszippantja a nézőjét, és nem is ereszti, akkor sem, amikor a szappanoperába illő fordulat után egyébként leülne a film. A rendező ráadásul tökéletes soundtrackkel egészíti ki a film vizualitását: a tinédzserek körében legkedveltebb hiphop előadók szólnak, a kép pulzálása legtöbbször klipszerűen rímel a zenével.

A Waves második fele szöges ellentétben áll az elsővel: ennek főszereplője Tyler visszahúzódó húga, Emily. A kép ismét főhőséhez idomul: a félénk lány életét tétova képek mutatják be, majd ahogy új szerelme miatt szép lassan magára talál és kitárulkozik, a jelenetek megtelnek színekkel és élettel.

A film első fele olyan, mint egy lassan kibontakozó pánikroham, amit egy ölelés követ

– nyilatkozta a rendező arról, hogyan viszonyul egymáshoz a testvérpár története.  Inspirációul Wong Kar-Wai Csunking expresszét nevezte meg, de a Wavesben ott van A régi város tragédia utáni élethelyzete is; utóbbi összefüggést erősíti Lucas Hedges alakja is, aki ezúttal Emily szerelmét játssza. A kétrészes megoldással Shults nemcsak egy család drámájának két oldalát mutatja be, de a tinédzserkor két arcát is: a vesztébe rohanó, meggondolatlanul viselkedő, a mának élő fiatalét és  a csalódástól rettegő tinijét is. Ez az az életkor, amikor döntéseink már akár egész életünkre hatással lehetnek; amikor az iskola és a család jelentette védőháló szép lassan szakadozni kezd; amikor először részesülünk saját jogon boldogságban és bánatban is. Ezeket az életkorral járó elcsépelt helyzeteket a Waves olyan expresszív módon képes megjeleníteni, ahogy azt még nem láthattuk.

Elérhető az Amazon Prime-on

Figyelmébe ajánljuk

A kutya mellett

A filmművészetben a Baran című, egyszerre realista és költői remekmű (Madzsid Madzsidi) jóvoltából csodálkozhatott rá a világ először az iráni afgán menekültek sorsára.

Iszony

Kegyetlen, utálatos film Veronika Franz és Severin Fiala legújabb munkája (ők a felelősek a 2014-es, hasonlóan bársonyos Jó éjt, anyu! című horrorért).

Elvis gyémánt félkrajcárja

  • - turcsányi -

Van a Hülye Járások Minisztériumának egy vígjátéki alosztálya, ott írták elő, hogy ha valaki el akarja kerülni a helyzetkomikumok – művészileg nyilván szerfelett alantas – eszköztárának használatát, hősét úgy kell járatnia (lehetőleg a medence partján), hogy a mozgása végig magán hordozza a szerepét.

Saját magány

A Comédie-Française évszázadok óta egyre bővülő, immár többezresre duzzadt repertoárjából most a klasszicista szerző modern köntösbe bújt, Guy Cassiers rendezésében újragondolt változatát hozták el Budapestre – pár hónappal a premier után.

Az én bilincsei

A Losoncról származó Koós Gábor (1986) a Képzőművészeti Egyetem grafikaszakán végzett, és még tanulmányai idején monumentális, több mint két méter magas munkáival lett ismert.

Kihaltunk volna

Ez az átfogó nőtörténeti mű nem Hatsepszut, az egyiptomi fáraónő, vagy Endehuanna, a sumér költőnő, és még csak nem is a vadászó férfi, gyűjtögető nő meséjével kezdődik, hanem egy mára kihalt, hüvelykujjnyi, rovarevő, tojásrakó, pocokszerű lénytől indulunk el, amely még a dinoszauruszok lába mellett osonva vadászott.

Alexandra, maradj velünk!

"Alexandra velünk marad. S velünk marad ez a gondolkodásmód, ez a tempó is. A mindenkin átgázoló gátlástalanság. Csak arra nincs garancia, hogy tényleg ilyen vicces lesz-e minden hasonló akciójuk, mint ez volt. Röhögés nélkül viszont nehéz lesz kihúzni akár csak egy évet is."