Film

Szép csendben

  • 2019. december 21.

Mikrofilm

Kedves a bácsi. A vidéki gimnázium országosan elismert zenekarának vezetője megbecsült szakember, tanítványai lelki rezdüléseire érzékeny pedagógus. (Máté Gábor hibátlanul egyensúlyoz a tanítói karizma és a narcisztikus tenyérbe mászás mezs­gyéjén.) Talán kissé érzékenyebb is a kelleténél. A tehetséges ifjú csellistát nem egészen atyailag ölelgeti, amikor az apahiányos kamasz lány a nyakába borul, s a különórákban testet öltő figyelem sem csak a vonókezelés tökéletesítésének szól. A film egyértelműen sejteti a föl-le járó vonók képi párhuzamával, hogy mi egyébre kell itt gondolnunk. A kiszolgáltatott lány helyett bizalmas barátja – a zenekar vezető hegedűse, akinek karrierjét éppen a mester egyengetné – próbál fellépni a köztiszteletben álló tanárral szemben.

A Nagy Zoltán rendezte film leg­inkább ismeretterjesztő munkaként működik. Benne van a legtöbb információ a (főleg érzelmi) hatalommal való visszaélés, az ebből szinte észrevétlenül kialakuló molesztálás, abuzálás természetéről. Aki megnézi, bólint, igen, ez kérem, rettenetes.

Drámának viszont igen takaréklángra állított, társadalombírálatnak felszínes a Szép csendben. Legfőbb dramaturgiai mozgatórugója a suspense, a kibontakozás kétértelműsége, és az információ-visszatartás a történések voltaképpeni természetéről. Csakhogy itt nagyon is egyértelmű dolgok zajlanak, még ha azokat nem is látjuk, ami pedig végül kiderül, az kezdetben sem volt kétséges. (Ha netán mégsem volna igaz, amit a lány a tanárról állít – ez volna a termékenynek szánt bizonytalanság, hogy csak állít, de sosem látjuk –, akkor kéne valami motivációt keríteni ehhez a játszmához. Mivel ilyenről szó sincs, a helyzet egyértelmű.) Ahhoz, hogy a történet mégis az ártatlanság–naivitás–tájékozatlanság tengelyében bontakozzon ki, tudatosan figyelmen kívül kellett hagyni a kort, amelyben elvileg lejátszódik. A filmben szereplő kamaszok mintha a nyolcvanas évekből érkeznének. Világképüket internet-, Face­book- és hasonló tartalmak nem befolyásolják, a virtuális világ vagy a tömegkultúra szerepe életükben nulla, szexualitásuk az illedelmes beszélgetésig vagy az arcpirulást okozó, tétova tapizásig terjed, a főhős fiú simán jöhetne a Pál utcából vagy lehetne Matula bácsi gyámolítottja a Tüskevárban. A kamaszközeg – ezen belül is a ­bullying és az abúzus – érzékeltetése terén ennél jóval hitelesebb és szókimondóbb filmekhez (Schwechtje Mihály: Remélem legközelebb sikerül meghalnod, Hartung Attila: FOMO) képest megtett hátralépésre nem magyarázat sem a vidékiség, sem a zeneiskolai élet (feltételezett) értékközpontúsága.

A film társadalomkritikai állításai még vérszegényebbek. A cím nem csupán az országos versenyen előadott klasszikus mű elvárt interpretációjára vonatkozik, hanem arra is, hogy végül nincs ügy, megy minden tovább. De ezt is csak sugallja a film. Pedig ez még a személyes, és valahogy megmagyarázható szemérmességgel elő­vezetett drámánál is kevésbé tűri a melankolikus utalgatást. Itt tényleg nem elég az az üres szlogen, hogy hát itt így mennek a dolgok. Az eleinte felháborodott igazgatónő mitől áll át a molesztáló oldalára? A tényekkel szembesülő szülő hogyan reagál? A hatóság miért zárja csak úgy le az ügyet? Ezen alapkérdések elengedhetetlen tisztázása maga volna a társadalomkritika. Az, hogy végül csak úgy bemondják az eltussolás tényét, csak látszólag provokatív, valójában nagyon is megúszós megoldás.

Forgalmazza a Vertigo Média

 

Neked ajánljuk