Film

Szerelem második látásra

  • 2019. augusztus 18.

Mikrofilm

A siker nagyképűvé teszi azt, akiben nincs alázat. A szerelem csak akkor tartós, ha újra és újra felfrissítik a közös élmények. Az ember csak azt becsüli igazán, amit már elveszített. Magazin, szerelmes regény, romkom nem lehet meg e veretes igazságok nélkül. Az már problematikusabb, ha az ehhez hasonló, olcsó bölcsességek százezredszeri közlésére oly alkalmatos romantikus zsánerre rá van eresztve egy másik, egészen másféle közhelyek pufogtatására kitalált zsáner, az időugrásos. Az, amelyikben a hős egyszer csak megfiatalodik (vagy megöregszik), összekeverednek az idősíkok, és akkor jól kijavítja az életét megrontó hibá(ka)t, vagy el sem követi az(oka)t. A két műfaj ezúttal nem bír keveredni: ami nagy nehezen kisülne az egyikből, azt mindjárt agyoncsapja a másik.

Itt egy, a saját infantilis fantasy-könyveinek sikerétől elseggfejesedett celeb vész össze elhanyagolt feleségével, részegedik le, majd ébred arra, hogy se nem celeb többé, se nem házas, se nem gazdag – csak seggfej. De az végül elmúlik (erről szól a film), amint újra megharcol elveszített szerelméért abban a párhuzamos univerzumban, amelyben a férfi a senki, s a nő bontakoztatja ki művészi képességeit. Amilyen fogpiszkáló egyszerűségű az ún. üzenet, olyan nyakatekert, fölösleges fordulatokban bővelkedő, túlbonyolított annak kibontása. Pedig a szereplők között van kémia, a filmben vannak jó pillanatok, szellemes és mulatságos jelenetek. Ha az író-rendező, Hugo Gélin (Derült égből apu) nem erőltetné szerencsesütibe való okosságait, még szórakoztató is lehetne.

Forgalmazza a Hungaricom

Figyelmébe ajánljuk

Szemrevaló: Páva – Valódi vagyok?

  • SzSz

A társadalmi szerepek és identitások a pszichológia egyik legjobban kutatott területe. Mead szerint nincs is objektív valóság, azt az egyének maguk konstruálják; Goffman úgy véli, az egész világ egy színpad, ahol mind különböző szerepeket játsszunk; míg Stryker elmélete azt magyarázza, hogy minden ember ezernyi identitással rendelkezik, s azok hierarchiába rendeződnek.

Szemrevaló: A fény

  • - bzs -

Tom Tykwer csaknem háromórás eposza mintha egy másik korból időutazott volna napjainkba (Tykwer maga is a Babylon Berlint, a múlt század húszas éveit hagyta hátra).

Szemrevaló: Gépek tánca

Markológépekkel táncolni, az ám a valami! Amikor a kotrókanál kecsesen emelkedik a magasba, akkor olyan, mint egy daru – mármint a madár (lehet, hogy magyarul nem véletlenül hívják így az emelőszerkezetet?) –, „nyakát” nyújtogatja, „fejét” forgatja.

Le nem zárt akták

A művészi identitás és a láthatóság kérdéseit helyezi középpontba Pataki Luca első önálló kiállítása. Keszegh Ágnes kurátor koncepciója szerint a tárlat krimiként épül fel: a látogatónak fragmentumokból, nyomokból kell rekonstruálnia a történetet. Az anyag kísérlet a művészszerep radikális újragondolására, és az igazi kérdése az, hogy az alkotói késztetés ledarálható-e.

Ingyen Carlsberg

  • - turcsányi -

Valamikor a múlt század kilencvenes éveinek elején Bille August nemzetközi hírű svéd filmrendező rájött, hogy mégsem lenne jó, ha ő lenne a filmművészet második Ingmar Bergmanja, még akkor sem, ha az ügyért addig számos követ megmozgatott (Hódító Pelle Max von Sydow-val, 1987; Legjobb szándékok, egyenesen Bergman forgatókönyvéből, 1992).

Utánunk a robotok?

A Székesfehérváron tavasszal bemutatott színpadi átiratot Szikora János, a Vörösmarty Színház tizenhárom év után elköszönő igazgatója rendezte. A színház vezetésére kiírt, majd megismételt pályázat után ősztől már Dolhai Attila irányításával működő teátrum irányvonala minden bizonnyal változni fog, a társulat egy része is kicserélődött, így A Nibelung-lakópark egy korszak összegzésének, Szikora János búcsúelőadásának is tekinthető.

Túlélni a békét

Az előadás ismét azt bizonyította, hogy egy ideje a Miskolci Nemzeti Színházé a magyar nyelvű színjátszás egyik legerősebb társulata. Pedig a darab – annak ellenére, hogy színházi felkérésre született – egyáltalán nem kínálja magát könnyen a színrevitelre.