Szex, csalódás és botrány: ilyen volt az idei Berlinale

  • Nagy Elisabeth (Berlin)
  • 2018. február 26.

Mikrofilm

Tényleg kezdi elveszíteni a jelentőségét a neves német filmfesztivál? Elemzés a 68. Berlinaléról.

Botrány! Szex a vásznon! Sőt, alig lehet a játékfilmes elemeket megkülönbözteti a dokufilmes részektől. Ezeket is gondolhatja a néző, aki megnézi Adina Pintilie moziját. A román Touch Me Not az idei Berlini Nemzetközi Filmfesztivál egyetlen olyan versenyfilmje, amely valóban új utakra törekszik. Ha volt film, amely iránt nem lehetett közömbösnek lenni a 68. Berlinalén, akkor az ez volt. Pont ezért fordulhatott elő, hogy a film körül kisebb botrány alakult ki, sokan fogták magukat, és egyszerűen otthagyták a vetítést.

Pedig a román elsőfilmes Adina Pintilie alkotása, amelynek a Tom Tykwer vezette zsűri odaítélte az Arany Medvét, nem a szexről szól, hanem az intimitásról és annak ellehetetlenüléséről. Laura (Laura Benson) idegenkedik az érintésektől, ám ezen változtatni akar. Megismerkedünk hát szexterapeutájával, s olyan emberekkel, akik Laurával ellentétben másként gondolnak a testükre és a szexualitásra. Botrányos film lenne a Touch Me Not? Közel sem.

false

 

Fotó: MTI

Fontos téma, gyenge megvalósítás

Inkább Erik Poppe (The King’s Choice) a 2011-es utoyai vérengzésről forgatott filmjét nevezhetnénk botrányosnak. 2011. július 22-én 77 ember halt meg Oslóban és egy kis szigeten, ahol fiatalok táboroztak, miután Anders Breivik elkövette Norvégia történetének eddig legtöbb áldozatot követelő terroristaakcióját. Poppe a túlélők elmondásaiból faragott egy történetet, és kézi kamerájával igyekszik bevonni a nézőt a támadás és Breivik elfogása között eltelő 72 percbe. A káoszt és a menekülést mutatja meg a rendező, de ezt leginkább horrorfilmes elemekkel teszi, és a hangsúlyt az operatőri munka különlegességére helyezi. Bár a téma kétségkívül fontos, az eredmény rendkívül zavarba ejtő, és sajnos nem jó értelemben.

A versenyprogram talán legőrültebb darabja az iráni Mani Haghighi Khook (Disznó) című szatírája volt. Ha csak a szinopszist olvassuk, már akkor érezzük, hogy elég különleges filmről van szó: egy sorozatgyilkos járja Teheránt, és egymás után teszi el láb alól a nevesebbnél nevesebb rendezőket. Csak a főhősünk, aki évek óta el van tiltva a forgatástól, nem esik áldozatul, amit persze rögtön személyes sértésnek vesz.

Filmrajongók várnak, hogy megvehessék jegyüket a 68. Berlinaléra

Filmrajongók várnak, hogy megvehessék jegyüket a 68. Berlinaléra

Fotó: MTI/EPA/Hayoung Jeon

A fesztivál kezdi elveszíteni a jelentőségét?

Alighanem a fentiekből is látszik, hogy az idei versenyprogram vélhetőleg nem fog mély nyomokat hagyni. Mintha Németországban is egyre inkább úgy éreznék: a Berlinale kezdi elveszíteni jelentőségét. Persze, ebben benne van az is, hogy a fesztiválok jelentősége a világ minden táján csökken. Az ok elég prózai: egyszerűen túl sok film, túl sok fesztivál van.

A német filmkritikusok szövetsége néhány éve, a francia példát követve, egy „kritikusi hetet” rendez, ahová igyekszik olyan filmeket válogatni, amelyek a szó legjobb értelmében felrázzák a nézőt. Idén Lichter Péter The Rub című, fragmentumokból álló kísérleti filmje került be ebbe a válogatásba. Bogdán Árpád (Boldog új élet) Genezise ugyan nem a versenyprogramban futott, de nyugodtan elfért volna ott is. Díjat nem nyert, de úgy tűnt, a szíveket egészen megérintette. Bogdán három történetet mutat be, három különböző szemszögből, s mindehhez a romagyilkosságok adják az alapot.

Ki jöhet Kosslick után?

Annyi már biztosan tudható: a 70. Berlinale új igazgatóság alatt fut majd. Hogy ki követi posztján a jelenlegi fesztiváligazgatót, Dieter Kosslickot, egyelőre még nem tudni.

Kövesse a Magyar Narancs filmes blogját, a Mikrofilmet, amely rendszeresen új tartalommal jelentkezik. Ajánlók, előzetesek, toplisták, és még sok minden más a Mikrofilmen!

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.