Szex, csalódás és botrány: ilyen volt az idei Berlinale

  • Nagy Elisabeth (Berlin)
  • 2018. február 26.

Mikrofilm

Tényleg kezdi elveszíteni a jelentőségét a neves német filmfesztivál? Elemzés a 68. Berlinaléról.

Botrány! Szex a vásznon! Sőt, alig lehet a játékfilmes elemeket megkülönbözteti a dokufilmes részektől. Ezeket is gondolhatja a néző, aki megnézi Adina Pintilie moziját. A román Touch Me Not az idei Berlini Nemzetközi Filmfesztivál egyetlen olyan versenyfilmje, amely valóban új utakra törekszik. Ha volt film, amely iránt nem lehetett közömbösnek lenni a 68. Berlinalén, akkor az ez volt. Pont ezért fordulhatott elő, hogy a film körül kisebb botrány alakult ki, sokan fogták magukat, és egyszerűen otthagyták a vetítést.

Pedig a román elsőfilmes Adina Pintilie alkotása, amelynek a Tom Tykwer vezette zsűri odaítélte az Arany Medvét, nem a szexről szól, hanem az intimitásról és annak ellehetetlenüléséről. Laura (Laura Benson) idegenkedik az érintésektől, ám ezen változtatni akar. Megismerkedünk hát szexterapeutájával, s olyan emberekkel, akik Laurával ellentétben másként gondolnak a testükre és a szexualitásra. Botrányos film lenne a Touch Me Not? Közel sem.

false

 

Fotó: MTI

Fontos téma, gyenge megvalósítás

Inkább Erik Poppe (The King’s Choice) a 2011-es utoyai vérengzésről forgatott filmjét nevezhetnénk botrányosnak. 2011. július 22-én 77 ember halt meg Oslóban és egy kis szigeten, ahol fiatalok táboroztak, miután Anders Breivik elkövette Norvégia történetének eddig legtöbb áldozatot követelő terroristaakcióját. Poppe a túlélők elmondásaiból faragott egy történetet, és kézi kamerájával igyekszik bevonni a nézőt a támadás és Breivik elfogása között eltelő 72 percbe. A káoszt és a menekülést mutatja meg a rendező, de ezt leginkább horrorfilmes elemekkel teszi, és a hangsúlyt az operatőri munka különlegességére helyezi. Bár a téma kétségkívül fontos, az eredmény rendkívül zavarba ejtő, és sajnos nem jó értelemben.

A versenyprogram talán legőrültebb darabja az iráni Mani Haghighi Khook (Disznó) című szatírája volt. Ha csak a szinopszist olvassuk, már akkor érezzük, hogy elég különleges filmről van szó: egy sorozatgyilkos járja Teheránt, és egymás után teszi el láb alól a nevesebbnél nevesebb rendezőket. Csak a főhősünk, aki évek óta el van tiltva a forgatástól, nem esik áldozatul, amit persze rögtön személyes sértésnek vesz.

Filmrajongók várnak, hogy megvehessék jegyüket a 68. Berlinaléra

Filmrajongók várnak, hogy megvehessék jegyüket a 68. Berlinaléra

Fotó: MTI/EPA/Hayoung Jeon

A fesztivál kezdi elveszíteni a jelentőségét?

Alighanem a fentiekből is látszik, hogy az idei versenyprogram vélhetőleg nem fog mély nyomokat hagyni. Mintha Németországban is egyre inkább úgy éreznék: a Berlinale kezdi elveszíteni jelentőségét. Persze, ebben benne van az is, hogy a fesztiválok jelentősége a világ minden táján csökken. Az ok elég prózai: egyszerűen túl sok film, túl sok fesztivál van.

A német filmkritikusok szövetsége néhány éve, a francia példát követve, egy „kritikusi hetet” rendez, ahová igyekszik olyan filmeket válogatni, amelyek a szó legjobb értelmében felrázzák a nézőt. Idén Lichter Péter The Rub című, fragmentumokból álló kísérleti filmje került be ebbe a válogatásba. Bogdán Árpád (Boldog új élet) Genezise ugyan nem a versenyprogramban futott, de nyugodtan elfért volna ott is. Díjat nem nyert, de úgy tűnt, a szíveket egészen megérintette. Bogdán három történetet mutat be, három különböző szemszögből, s mindehhez a romagyilkosságok adják az alapot.

Ki jöhet Kosslick után?

Annyi már biztosan tudható: a 70. Berlinale új igazgatóság alatt fut majd. Hogy ki követi posztján a jelenlegi fesztiváligazgatót, Dieter Kosslickot, egyelőre még nem tudni.

Kövesse a Magyar Narancs filmes blogját, a Mikrofilmet, amely rendszeresen új tartalommal jelentkezik. Ajánlók, előzetesek, toplisták, és még sok minden más a Mikrofilmen!

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.