A filmrajongók úgy vannak a börtönnel, mint a magyarok a focival: nagy részük soha nem járt a közelében sem, mégis mindent tud róla. Egyértelmű, hogy nem lehet megúszni bunyó nélkül; óvakodni kell a bandáktól, legyen az latino, fekete vagy árja; és mindig akad egy csókos, aki a fűrésztől kezdve a teleszkópos pecáig mindent be tud szerezni. Szükség is van rá, hisz’ az ilyen mozik főszabálya: nincs az a szigorúan őrzött intézet, ahonnan ne lehetne meglépni, csak kellő kitartás és hit kell hozzá.
A Szökés Dannemorából azonban egészen a legutolsó epizódig igyekszik messze elkerülni A remény rabjai szentimentalizmusát; igaz történeten alapul, hősei a végén nem Mexikóban szürcsölik a koktéljukat. Sweat és Matt a dannemorai börtön kiváltságos blokkjában töltik az életfogytiglanit; cellájuk tévével és rezsóval is felszerelt, napközben a fegyház varrodájában dolgoznak. Itt kerülnek közelebb a rabokat felügyelő Tillyhez, akit szép lassan behálóznak, hogy segítsen a szökésben.
A hétrészes minisorozat a játékidő nagy részében megmarad a realisztikus szemléletnél – az ezúttal a rendezői székben ülő Ben Stiller keze csak a legdrámaibb pillanatokban szalad meg, ilyenkor a mű pont olyan, mint hasonszőrű társai. Ezenkívül azonban meglepően szikár: nem kapunk igazi látleletet a börtönről, a rabokról, és főhőseinkről is csak épp annyi derül ki, amennyi feltétlenül muszáj. Benicio Del Toro és Paul Dano így is gondoskodnak róla, hogy éljenek a figuráik – csak a tétek nem szöknek elég magasra: izgalom terén részről részre gyengül a sorozat.
Elérhető az HBO-n
