Tévésorozat

Szökés Dannemorából

  • Szabó Ádám
  • 2019. szeptember 8.

Mikrofilm

A filmrajongók úgy vannak a börtönnel, mint a magyarok a focival: nagy részük soha nem járt a közelében sem, mégis mindent tud róla. Egyértelmű, hogy nem lehet megúszni bunyó nélkül; óvakodni kell a bandáktól, legyen az latino, fekete vagy árja; és mindig akad egy csókos, aki a fűrésztől kezdve a teleszkópos pecáig mindent be tud szerezni. Szükség is van rá, hisz’ az ilyen mozik főszabálya: nincs az a szigorúan őrzött intézet, ahonnan ne lehetne meglépni, csak kellő kitartás és hit kell hozzá.

A Szökés Dannemorából azonban egészen a legutolsó epizódig igyekszik messze elkerülni A remény rabjai szentimentalizmusát; igaz történeten alapul, hősei a végén nem Mexikóban szürcsölik a koktéljukat. Sweat és Matt a dannemorai börtön kiváltságos blokkjában töltik az életfogytiglanit; cellájuk tévével és rezsóval is felszerelt, napközben a fegyház varrodájában dolgoznak. Itt kerülnek közelebb a rabokat felügyelő Tillyhez, akit szép lassan behálóznak, hogy segítsen a szökésben.

A hétrészes minisorozat a játékidő nagy részében megmarad a realisztikus szemléletnél – az ezúttal a rendezői székben ülő Ben Stiller keze csak a legdrámaibb pillanatokban szalad meg, ilyenkor a mű pont olyan, mint hasonszőrű társai. Ezenkívül azonban meglepően szikár: nem kapunk igazi látleletet a börtönről, a rabokról, és főhőseinkről is csak épp annyi derül ki, amennyi feltétlenül muszáj. Benicio Del Toro és Paul Dano így is gondoskodnak róla, hogy éljenek a figuráik – csak a tétek nem szöknek elég magasra: izgalom terén részről részre gyengül a sorozat.

Elérhető az HBO-n

Figyelmébe ajánljuk

Szemrevaló: Páva – Valódi vagyok?

  • SzSz

A társadalmi szerepek és identitások a pszichológia egyik legjobban kutatott területe. Mead szerint nincs is objektív valóság, azt az egyének maguk konstruálják; Goffman úgy véli, az egész világ egy színpad, ahol mind különböző szerepeket játsszunk; míg Stryker elmélete azt magyarázza, hogy minden ember ezernyi identitással rendelkezik, s azok hierarchiába rendeződnek.

Szemrevaló: A fény

  • - bzs -

Tom Tykwer csaknem háromórás eposza mintha egy másik korból időutazott volna napjainkba (Tykwer maga is a Babylon Berlint, a múlt század húszas éveit hagyta hátra).

Szemrevaló: Gépek tánca

Markológépekkel táncolni, az ám a valami! Amikor a kotrókanál kecsesen emelkedik a magasba, akkor olyan, mint egy daru – mármint a madár (lehet, hogy magyarul nem véletlenül hívják így az emelőszerkezetet?) –, „nyakát” nyújtogatja, „fejét” forgatja.

Le nem zárt akták

A művészi identitás és a láthatóság kérdéseit helyezi középpontba Pataki Luca első önálló kiállítása. Keszegh Ágnes kurátor koncepciója szerint a tárlat krimiként épül fel: a látogatónak fragmentumokból, nyomokból kell rekonstruálnia a történetet. Az anyag kísérlet a művészszerep radikális újragondolására, és az igazi kérdése az, hogy az alkotói késztetés ledarálható-e.

Ingyen Carlsberg

  • - turcsányi -

Valamikor a múlt század kilencvenes éveinek elején Bille August nemzetközi hírű svéd filmrendező rájött, hogy mégsem lenne jó, ha ő lenne a filmművészet második Ingmar Bergmanja, még akkor sem, ha az ügyért addig számos követ megmozgatott (Hódító Pelle Max von Sydow-val, 1987; Legjobb szándékok, egyenesen Bergman forgatókönyvéből, 1992).

Utánunk a robotok?

A Székesfehérváron tavasszal bemutatott színpadi átiratot Szikora János, a Vörösmarty Színház tizenhárom év után elköszönő igazgatója rendezte. A színház vezetésére kiírt, majd megismételt pályázat után ősztől már Dolhai Attila irányításával működő teátrum irányvonala minden bizonnyal változni fog, a társulat egy része is kicserélődött, így A Nibelung-lakópark egy korszak összegzésének, Szikora János búcsúelőadásának is tekinthető.

Túlélni a békét

Az előadás ismét azt bizonyította, hogy egy ideje a Miskolci Nemzeti Színházé a magyar nyelvű színjátszás egyik legerősebb társulata. Pedig a darab – annak ellenére, hogy színházi felkérésre született – egyáltalán nem kínálja magát könnyen a színrevitelre.