A fogságból való szabadulás archetipikus története különösen alkalmas megfilmesítésre. Ahogy az alagutat ássa, az álkulcsot reszelgeti, a megfelelő pillanat eljövetelét szervezi az igazságtalanul bebörtönzött rab (valódi bűnöző szerepeltetése ellenjavallt, egy rablógyilkossal nem üdvös azonosulni), az önmagában elég a néző zsöllyébe szegezéséhez. A Monte Cristo grófja számtalan feldolgozásától az Egy halálraítélt megszökött filmklasszikusán át a kasszasikeres Pillangóig vagy A remény rabjaiig ez az egyik legkedveltebb zsáner.
A bebörtönzött dél-afrikai (fehér!) polgárjogi aktivisták bravúros 1979. karácsonyi szökését feldolgozó film biztonsági játékot űz. Hősei a jó oldalon állnak, erre időnként humanista szólamok hangoztatásával emlékeztetik a közönséget. A főhős találékony kézművesként álkulcsokat s más, a szökést elősegítő szerkezeteket készít, ha kudarcot vall, újrakezdi, kitart és példát mutat társainak. A rezsim fenntartói pedig (bírótól börtönőrig) elemi gonoszságú, az elnyomásban kéjelgő rasszisták. Mindez meglehet, korrekten közvetíti a faji elkülönítés rettenetes ideológiáján alapuló terrorállam viszonyait, de a film voltaképpeni tárgyához nem sok köze van. A szökés sikere egy percig sem kétséges, a miliő, a környezetfestés viszont nem emeli ki a filmet a középszerű thrillerek sivatagából. Pedig az obligát kulcsreszelgetésnél izgalmasabb, hogy mi van a bíró fáradt megvetése mögött, s az apartheid eszméjét elfogadó fehér társadalom sajátos rétegzettsége (miért búr minden smasszer?) is megért volna egy kicsivel elmélyültebb bemutatást.
Online elérhető
