Az etűdjei okán jól ismert rendezőnek számító Kenyeres Bálint első nagyjátékfilmje egyáltalán nem tipikus első film. Inkább olyan, mint egy pályája zenitjén túljutott művészfilmes fáradt, kiábrándult dolgozata. Talán az évtizedes rákészülés teszi, a terv túlhordottsága, talán a koprodukciós partnerek elvárásai, esetleg az ötfős forgatókönyvírói team beleszerelmesedése a szervesen csak ritkán kapcsolódó történetszálakba, de egy, a cselekményszövés szintjén életidegen, szimbolikáját tekintve bántóan direkt szituációkból építkező sztori végtelenül modoros kibontását látjuk. Az irritálóan ellenszenves svájci üzletember bolyongása 20 éve elvesztett szerelme után a kopár marokkói tájakon olyan, mint amikor André Téchiné Albert Camus publikálatlan novellájából dolgozik, Janisch Attila dramaturgi és Wim Wenders vágói segédletével.
Nem az a baj, hogy nehéz belehelyezkedni az elvesztett múltját, meg nem élt életlehetőségeit egyre elvakultabb, irracionálisabb szenvedéllyel kereső befektető helyzetébe. Nem is az, hogy ő maga taszító személyiség. Még csak az sem, hogy motivációi végig kérdésesek (bár az megérdemelt volna egy halvány utalást, hogy miért rúgja fel valaki a teljes életét egy ábrándkép miatt, s ha felrúgja, miért éppen most és így). Nagyobb probléma, hogy a megválaszolatlan kérdések helyett nem valami fontosabb s mélyebb összefüggés bontakozik ki, hanem fárasztóan mesterkélt jelenetek sorát kell elviselni – miközben arról lenne szó, hogy saját múltunk és a bennünk e múltról alkotott kép vajon mennyiben fedi egymást.
Forgalmazza a MITTE Communications
