Magyar Narancs: Június elején kihirdette, mely filmek szerepeltek volna az idei fesztiválon. A visszatérő nagy neveket – például Wes Andersont, François Ozont, Steve McQueent – rendhagyó módon „A hűségesek” kategóriába sorolták. Amikor kiderült, hogy a vírus miatt nem tarthatják meg a fesztivált, felhívta például Andersont, hogy Cannes-ban nem lesz sem verseny, sem csillogás, de a The French Dispatch megkapja a „Cannes 2020” címkét?
Thierry Frémaux: Bár magam is „címkét” mondok, ennél azért többről van szó: ezek a filmek mégiscsak az idei cannes-i hivatalos válogatást jelentik. Wes Anderson például majd csak októberben mutatja be a filmjét, de úgy döntött, minket választ, mintsem valamelyik későbbi fesztiválnak, mondjuk, a velenceinek adja a filmjét. Ez a hűség jele, megható gesztus.
| ||
MN: Meg is jegyezte ön viccesen, hogy az idei meg nem tartott fesztivál alkalmából olyan sok dicséretben részesültek, hogy jövőre sem fogják megtartani.
TF: Nemcsak rendezők és producerek, de újságírók is megemlékeztek arról, mit jelent nekik Cannes. Ez most nagyobb hangsúlyt kapott, mint amikor dübörög a fesztivál.
MN: Azért tavaly nem volt hiány elmarasztaló szavakban: kritizálták önöket rendesen, például azért, mert Alain Delonnak életműdíjat adtak (sokan Delon korábbi nyilatkozatai miatt ellenezték a díját – a szerk.).
TF: Ami tavaly történt, semmiség volt. Egy évvel korábban is támadtak minket. A válogatás miatt, és mert betiltottuk a szelfizést a vörös szőnyegen. Ez mind része a fesztivál történetének, de engem nem érdekel. Nézzünk kicsit régebbre: hatvan évvel ezelőtt Az édes életet kifütyülték. Cannes múltjában ilyen igazságtalanságok is vannak. Az én feladatom, hogy csöndben legyek és megfelelő mentalitással álljak az eseményekhez. A sajtó nagyon fontos része Cannes-nak, de létezik utókor is: mi a jövőben is gondolkodunk.
MN: Ami most épp nem tűnik valami rózsásnak. Gondolom, sok ideje felszabadult.
TF: Ellenkezőleg, bár Cannes elmaradt, a hivatalos válogatásban szereplő filmeket támogatni kell és láthatóvá kell tenni. Épp tegnap tartottuk meg Lyonban François Ozon filmjének világpremierjét. Hamarosan be is mutatják a francia mozik. Jövő február−márciusig nagyon is elfoglalt ember leszek: a filmjeinket fogom segíteni. Amikor június 3-án kihirdettük a hivatalos válogatást, mi voltunk az elsők három hónap bezártság után, akik a mozi jövőjéről, az új filmekről beszéltünk.
MN: A francia állam mennyivel támogatja a cannes-i filmfesztivált? Ők állják a lemondásból eredő veszteséget is?
TF: Nem a teljes veszteséget. A fesztivál büdzséjének egyik fele közpénz, a másik magántőke. Vannak privát szponzoraink, ők is nehéz helyzetbe kerültek. De kaptunk segítséget a kormánytól és kaptunk segítséget a szponzorainktól is.
MN: Volt, hogy a francia kormány bele akart szólni a fesztivál dolgaiba?
TF: Nem, nem, nem! Franciaországban nem így mennek a dolgok. Nálunk most mindenki a moziért harcol.
MN: Spike Lee lett volna az idei zsűrielnök, ő lett volna az első fekete filmkészítő ezen a poszton. Jövőre visszahívják?
TF: Természetesen a meghívás jövőre is áll. De hogy rá is ér-e majd, ki tudja…
MN: Lee új filmjét, Az 5 bajtársat a Netflix mutatta be, így nem is indulhatott volna a versenyben. Tart még a vita Cannes és a Netflix között?
TF: Nincs vita. Cannes-nak megvannak a maga a szabályai: ezek egyike, hogy versenyben csak olyan filmek szerepelhetnek, amelyeket a francia mozik is bemutatnak. A Netflix ezt nem teszi lehetővé, de ettől még versenyen kívül szerepelhetnek a filmjeik. Ezt terveztük Spike Lee új filmjével is, de a fesztivállal együtt ez is meghiúsult.
MN: A Netflix szinte korlátlan szabadságot ad a filmművészet nagyjainak: tavalyi nagy dobásuk Martin Scorsese három és fél órás, 159 millió dolláros gengsztereposza, Az ír volt.
TF: Imádtam, nagyszerű film volt! De tudja, miért a Netflix csinálta meg? Mert egyetlen stúdió sem akart ennyi pénzt áldozni rá. Szerintem jó dolog, hogy a filmkészítőknek ilyen pénzügyi lehetőségei adódtak.
MN: Az írt tévén nézte?
TF: Nem, nem! Marty nagyvásznon mutatta meg nekem.
MN: És a laptopján milyen filmet nézett utoljára?
TF: Dokumentumfilmeket nézek néha a laptomomon, de játékfilmeket nem szeretek nézni rajta. Nem fair, például az operatőr munkájával szemben. Ha csak tehetem, a vásznat választom.
MN: Csak mert volt róla szó, hogy esetleg digitális formában azért megtartják a fesztivált.
TF: Soha! Soha! Soha! A filmvásárt online rendeztük meg, és működött is, de megmondaná nekem, mert én fel nem foghatom, mégis miféle fesztivál egy digitális fesztivál? Lehetetlenség! Tudom, vannak, akik meglépték, Toronto is ezt tervezi, de nálunk ki van zárva. Képzelje csak el: online tartják Wes Anderson új filmjének a premierjét, és a következő pillanatban már fel is kerül valamelyik kalózoldalra. De ez csak az egyik dolog. A filmvásárt ki lehetett váltani online, jók is a visszajelzések a vásárlóktól, de mi ez ahhoz képest, amikor kétezer néző tapsol egy moziteremben.
MN: Ehhez az is kell, hogy az emberek hajlandók legyenek nagy számban visszatérni a mozikba. Sokak szerint ez erősen kétséges.
TF: Tíz napja megnyitottuk a mozikat Franciaországban. Működik a dolog. A számok egyelőre még nem acélosak, több filmre van szükségünk, de nem aggódom. Vannak ilyen időszakok a mozi történetében.
MN: Nyolc évvel ezelőtt Budapestre jött, hogy kiálljon Tarr Béla mellett, aki úgy érezte, az Andy Vajna-féle Magyar Nemzeti Filmalap létrejöttével vége a magyar film demokratikus rendszerének. Tartja a kapcsolatot Tarr-ral?
TF: Beszélünk időről időre, de számomra biztosan nem eleget. Ha már Magyarország: nagyon közeli barátom volt André De Toth (Tóth Endre, Amerikába szakadt magyar származású filmrendező – a szerk.).
MN: Vannak kedvenc filmjei tőle?
TF: André amerikai filmjei közül az A száműzött napját, az öt magyar filmje közül pedig a Két lány az utcánt szeretem a legjobban.
(Az interjú eredetileg a Magyar Narancs hetilap 2020. július 9-i számában jelent meg, most újraközöljük online teljes terjedelmében.
