„Ez nem egy film, ez határozottan a kiállítás része, és sosem fogom megengedni, hogy bárhol külön bemutassák, mert ez ennek a narratívának a része, erre az alkalomra készült” – mondta 2017-ben Tarr Béla a Muhamed című videóról, így csak azok láthatták, akik elmentek Amszterdamba, az EYE Film Museumban rendezett kiállításra. A Till the End of the World hivatalosan életmű-kiállítás volt, valójában sokkal több annál; úgy idézte meg a rendező műveit, hogy azok a menekültválság kontextusába kerültek, de – Tarr szavaival – „természetesen nem egy primitív, aktuálpolitikai szemszögből”. Ennek a kiállításnak volt az utolsó „állomása” a Muhamed – 10 perc egy harmonikázó kisgyerekről. Vágás nélkül. A felvétel Szarajevóban készült és örökre Amszterdamban maradt.
Minden bizonnyal ugyanez vár Tarr Béla legújabb művére, a Bécsi Ünnepi Hetekre készült Missing People-re is, amelyet – a Till the End of the World féléves nyitvatartásával ellentétben – mindössze nyolc alkalommal lehetett megnézni. Noha a sajtó egy része már a bemutató előtt azzal jött, hogy Tarr megszegte a Torinói ló után tett „hallgatási fogadalmát”, és újra filmet forgatott, bajosan nevezhetnénk filmnek a Bécsben látottakat; inkább a rendezőnek adunk igazat, aki ezt mondta új művéről: „Nem tudom pontosan, mi ez. Azt tudom, hogy biztosan nem film, nem kiállítás, nem színház, se nem koncert.”
Az esemény helyszíne, a MuseumsQuartierhez tartozó Halle E+G eredetileg téli lovarda volt, úgy lett belőle Bécs legizgalmasabb rendezvényközpontja, hogy rászabadították a modern építészetet. Játszanak itt Bartóktól a Rocky Horror Show-ig mindent, ki lehet bérelni konferenciákra, céges bulikra, talán lakodalmakra is. Erre erősít rá a Missing People kulisszája, bár úgy tűnik, későn érkeztünk. A teremben három vetítővászon keríti be a nagyobb szabású állófogadás nyomait: étel- és italmaradékok, csikkek, feldöntött és összetört poharak, a vörös szőnyegen konfettiszemét. De van itt más szemét is: koszos zsákok, rongyok, bevásárlókocsi, járókeret, mankó… Csupa olyan tárgy, amelyek külön-külön talán nem, de így, kiemelve egy nagy halomban, illetve elszórva a terem különböző pontjain csakis a hajléktalansággal hozhatók összefüggésbe. Sötét lesz, a három vásznon ugyanezt a kulisszát nézhetjük a színes, szuperközeli felvételeken. Nem sokáig. Fekete-fehérre vált a kép, pánsíppal és csörgővel „muzsikáló” hajléktalan jelenik meg, nagy fehér szakálla van, nyakában fakereszt. Aztán megnyílik a Halle kapuja, és bebocsáttatnak a többiek is, lehetnek vagy kétszázötvenen. Felsorakoznak. Görnyedten és egyenes derékkal, rozzantan és makkegészségesen, korra, nemre, bőrszínre való tekintet nélkül. De nem a maradékra jöttek – ők hagyták a maradékot.
Tarr 5 perces filmje, a Prológus jut az eszünkbe, amelyben csak annyi történik, hogy az ételosztásra váró hajléktalanok arcát kíséri végig a kamera. Ha hozzátesszük ehhez, hogy a Prológus – hivatalosan – az uniós csatlakozásnak állított emléket 2004-ben, rögtön az is beugrik, ha mindezt csak „elmesélni” próbálnánk, a hallgatóság okkal gondolhatná, hogy ennél nagyobb hatásvadászat nem is létezhet. Meg az ilyen állításnál nagyobb igazságtalanság sem.
A Missing People esetében sincs másképpen. A klosárlakoma leírva ugyanolyan hajléktalangiccsnek, jobb esetben polgárpukkasztásnak tűnik, mint megannyi ún. jótékonysági akció – például a tematikus divatbemutatók –, de a látottak épp az ellenkezőjéről győznek meg. A Prológushoz hasonlóan Tarr Bélának ismét sikerült megvalósítania azt, amit egy korábbi interjújában már olyan szépen elmondott, hogy a film (vagy mint most ez a „biztosan nem film”) azt jelenti, „amit az ember nem tud verbálisan kifejezni, amikor a szavak és a hangok kevéssé válnak, amikor megérezzük, hogy bizonyos dolgokat csak a szemünkkel foghatunk föl”.
Tudjuk persze, hogy amit látunk, nagyon is valóságos, talán nyomaszt is a didaktikus üzenet, mely szerint ezek itt a világ legélhetőbb városának kikiáltott Bécs „hiányzó emberei”, ám ez csak felszín, csak az első olvasat. Sokkal megrázóbb, egyúttal katartikus, hogy ugyanezeket az embereket láthattuk már Tarr Béla korábbi filmjeiben. Ahogy esznek-isznak, körtáncot járnak, megpihennek, közben pedig egy-egy portré erejéig mindenféle „tudásokat” mutatnak be az élő szoborrá válástól a kataton dünnyögésig, a koordinálatlan táncmozdulatoktól az imáig, az olyan, mintha a Kárhozat, a Sátántangó és a Werckmeister harmóniák jelenetei elevenednének meg újra; legalább annyira szép, mint amilyen lidérces, legalább annyira álomszerű, mint amilyen valóságos.
Ebből az álomból ráz fel a különös végjáték, amitől voltaképp lezáratlan marad a Missing People: a mozivászon megemelkedik, mögötte kocsmai padok, az egyik sarokban sört és bort lehet vételezni. Egy lány tangóharmonikázik Víg Mihály zenéjére, közben rendhagyó végefőcímként sorban levetítik az összes szereplő portréját. Egy ilyen helyszín általában az önfeledt szórakozás terepe, de most egyedül abban a hiszemben érdemes asztalhoz ülni, hogy megértettünk valamit a halhatatlanságból.
Wiener Festwochen, Halle E+G, június 13.
