Twin Peaks rapperekkel – véget ért az elmúlt időszak legjobb sorozata

Mikrofilm

6 év, 4 évad, 41 rész 30 perc körüli részekkel – ez volt az Atlanta, amellyel Donald Glover valószínűleg örökre beírta magát a televíziótörténelembe. Nincs még egy műsor, ami valódibb, szórakoztatóbb, húsbavágóbb képet nyújt arról, milyen ma feketének lenni. Ugyanakkor olyan mainstream sorozat is alig akad, amely messzebb jutott kreativitásban, mint Glover és csapata.

2022-ben számos olyan tévésorozat köszönt le, amely meghatározónak számított az elmúlt időszakban: véget ért a Westworld, az Ozark, a Birmingham bandája, A Térség és a The Walking Dead is. Mégis két sorozat befejezése még ebből a veretes listából is kitűnik, hiszen egyöntetű konszenzus szerint ott a helyük nemcsak az elmúlt évek, de minden idők legjobb tévésorozatai között is. Egyikük a Breaking Bad – Totál szívás spinoffjaként indult Better Call Saul. A másik egy szinte semmiből érkező, szabálytalan kreatív agymenés, mely egy rapper felemelkedéstörténetébe álcázva mesél napjaink előítéletes világáról és a fekete néplélekről – ráadásul a meghatározó sorozatokkal ellentétben rövid formátumú, azaz epizódjai általában félóra körül alakulnak. Utóbbiról, vagyis az Atlantáról szól ez a cikk.

Rappelni vagy nem rappelni, ez itt a kérdés

Az Atlanta a történet szerint egy Paperboi nevű feltörekvő fekete rapperről (Brian Tyree Henry), menedzser kuzinjáról, az egyetemről kibukott Earnről (Donald Glover), se veled-se nélküled barátnőjéről, Vanről (Zazie Beetz) és az állandóan füvező, de enélkül is folyamatosan tripen lévő Darius nevű barátjukról (LaKeith Stanfield) szól. A keret tehát egy klasszikus karrier- vagy felemelkedéstörténet, amely szerint miközben Paperboi egyre ismertebbé és népszerűbbé válik, szép lassan mindegyikük élete átalakul.

Az Atlantában a rapzene pusztán a felszín. Mert miről is szól? Görbe tükör korunk Amerikájáról, elmélkedés a rasszizmus összetett természetéről, betekintés a fekete néplélekbe, szatíra napjaink sztárkultuszáról és woke mániájáról, de ennél jóval több. Néha kőkemény dráma, máskor elszállt szkeccskomédia, karaktertanulmány, romkom, horror, vagy épp áldokumentumfilm. Donald Glover saját bevallása szerint a sorozatra a legnagyobb hatással maga Atlanta városa, annak hangulata volt. Emellett azonban nem lehet elmenni az alkotó, Glover személye mellett sem.

Kívülállóból szupersztár

Donald Glover még a New York University hallgatójaként kóstolt bele a komédiába a Derrick Comedy nevű internetes szkeccs-csapat tagjaként. Hamar mély vízbe került: mindössze 23 éves volt, amikor Tina Fey felkérte, hogy csatlakozzon A stúdió írócsapatához. A 2006-2013 között futó komédiát ma már mintha elfelejtették volna, hiszen nem övezi akkora kultusz, mint a Jóbarátokat, vagy A hivatalt, ám abban az időben az egyik legmeghatározóbb tévés vígjátéknak számított. Glovernek az áttörést mégsem ez, hanem a Balfékek című műsor hozta meg. Senki sem sejtette, hogy ez volt az évtized sorozata – írtuk anno a rendhagyó sorozatról. Itt érdemes megjegyezni, hogy az Atlantában feltűnt színészek közül a Paperboit alakító Brian Tyler Henry ma már blockbusterekben játszik (Joker; Godzilla Kong ellen; Örökkévalók; A gyilkos járat), LaKeith Stanfield nemcsak Oscar-jelölt (Júdás és a Fekete Messiás), de generációja egyik kiemelkedő karakterszínésze (Bocs, hogy zavarom; Tűnj el!), Zazie Beetz pedig szintén az egyik legkülönlegesebb és legkeresettebb színésszé vált, akit a Deadpool 2-től a Jokerig egy rakás filmben és sorozatban láthattunk. A legtöbb epizódot rendező Hiro Muraihoz pedig olyan sorozatok köthetőek még, mint a Barry, a Tizenegy állomás, vagy épp a múlt év talán legnagyobb durranása, A mackó.

A Balfékekben Glover egy nem túl eszes, de jóképű és csupaszív focistát alakított, mellette azonban szisztematikusan építette zenei karrierjét is. Childish Gambinóként (a művésznév a fáma szerint egy Wu-Tang Clan névgenerátorból származik) kezdett el rappelni, majd mixtape-eket kiadni. Rapkarrierje beindulásával viszont egyre kevesebb ideje, kedve, na és persze energiája volt a Balfékekre, így annak ötödik évadjában már csak pár rész erejéig szerepelt, majd távozott a sorozatból. A komédia körülbelül ekkor kapcsolt lejtmenetbe, Glover szekere pedig épp ellenkezőleg, nagyon is beindult: egyre több filmben tűnt fel, zeneileg pedig abszolút berobbant az élvonalba. A korábbi számaitól elütő, 2016-os Redbone psychedelic funkos sláger volt, amely a toplisták élvonalába jutott, két évvel később pedig kiadta a This is Americát, mely addig nem látott sikert aratott; elsősorban a klipjének köszönhetően, melyet másodpercről másodpercre, snittről snittre szanaszét elemeztek.

A számban és négyperces klipjében gyakorlatilag sűrítve kapjuk meg azt, amit picit más eszközökkel és hosszabb formában az Atlantában: Glover egyszerű, már-már együgyű dalszövege alatt a gospeltől a gengszter rappig több fekete műfajt megidéz, miközben táncával, gesztusával és mimikájával egyszerre piszkálja meg az afroamerikaiak legismertebb sztereotípiáit.

A Gloverről szóló cikkek mind megjegyzik, hogy a rapper-színész-alkotó tipikus félénk, háttérbe húzódó, kívülálló srác volt, aki komikus képességeivel, rapper személyiségével szép lassan építette fel magát és szerzett önbizalmat. Erre a nagyképűségre persze szüksége is van, másképp nehezen tudta volna felépíteni az Atlanta sokszínű világát – de ahhoz is kellett arrogancia, hogy műsorában olyanokba szálljon bele, mint a Disney, vagy a fekete filmcézár Tyler Perry.

A város, ami egyben lélekállapot

Twin Peaks rapperekkel – ígérte Glover, és mindezt be is váltotta. A nívós sorozatairól ismert FX 2013-ban kezdte el a sorozat fejlesztését, 2014 végén pedig meg is rendelte a pilotot, amit a többek között a This is America klipjét is dirigáló Hiro Murai rendezett. Az egészet Atlantában forgatták, a próbarész pedig elnyerte a csatorna tetszését, így 2015-ben egy tízrészes évadot rendeltek belőle. Az írócsapat kivétel nélkül feketékből állt, ami annak idején forradalminak számított, ahogy az is, hogy a szereplők ugyancsak mind színesbőrűek. Az Atlanta a Feketék fehérennel, vagy épp a Bizonytalannal karöltve

oroszlánrészt vállalt a fekete tévés reneszánszban, vagyis abban, hogy az elmúlt években egyre több fekete alkotókhoz köthető, fekete szereplőket felvonultató sorozat készül.

Az Atlanta első évada hasonlít leginkább ahhoz, amit hagyományosan a tévében látni szoktunk. Épp ezért viszont ez a sorozat alapvető hangulatától leginkább elütő évad is, amit csak azért nem nevezhetünk  leggyengébbnek, mert itt ismerjük meg azokat a karaktereket és helyzeteket, amelyekből a következő felvonások csodája kibomlik. Paperboi ekkor még csak a szűkebb környezetében ismert rapper, Darius nem több egy fura csodabogárnál, Earn pedig maga sem tudja mit kezdjen életével, vagy ép barátnőjével, Vannel. 

Az Atlanta a második felvonásban jut el oda, ahova mindig is törekedett. Csúcspontja a Teddy Perkins című epizód, amely minden valamirevaló listán ott van az elmúlt évek tévés csúcsteljesítményei között. Ebben Darius egy hirdetésben rátalál egy zongorára, ami egy egykori híres zenészhez, bizonyos Benny Hope-é volt. A villában azonban csak egy Teddy Perkins nevű, hófehér bőrű, maszkarcú fura idegen várja, aki azt állítja, Benny a bátyja – majd egyre több furcsaság történik. Az epizód a fekete komédia és horror zseniális keveréke A ragyogást idéző atmoszférával. Az egyértelműen Michael Jacksont citáló Perkins a sztárkultusz és a zeneipar kritikája, a karaktert pedig maga Glover alakította a legnagyobb titokban.

Az évad tele van olyan epizódokkal, amelyek látszólag sehogy sem kapcsolódnak a fővonalhoz, azaz Paperboi és társai történetéhez. Mindez nem véletlen: Glover nem annyira sorozatban, mint kisfilmek láncolatában gondolkodott. Mindegyiket áthatja a jelen Amerikája, annak minden szépségével és rútságával, rasszizmusával és felvilágosultságával, miközben a sorozat zseniális érzékkel keveri a fekete humort a drámával, a tragédiát a hétköznapok banalitásával.

Gyönyörű hattyúdal

Sokak szerint az Atlanta egyértelmű csúcsa a második évad, ami talán így is van, de az utolsó két felvonás sem marad le sokkal ettől.

Számtalan filmet és sorozatot láttunk már az elnyomott kisebbségekről, a rasszizmusról, a gyűlölet pusztító erejéről – az Atlanta valódi truvája az, hogy abban szinte semmi nem egyértelmű. Egyetlen percig sem pályázik kegyelemkönnyekre szenvedéspornóval: a rasszizmus a sorozatban nem merül ki abban, hogy a fehérek csúnya dolgokat követnek el a feketék ellen. Ami az utolsó évadokban még szembetűnőbb, az az, milyen érzékenyen reagál a műsor a rasszismusra, emellett a túlzásba vitt woke-ságot és a fehér bűntudat jelenségét is megpiszkálja. Az egyik epizódban egy gazdag házaspár látja vendégül Earnt és Vant, ahol a feleség fekete, a férj pedig fehér – utóbbi kompenzálásként a fekete szubkultúra szakértőjévé képezte ki magát, whitesplainingje pedig odáig fajul, hogy ő kéri számon Earntől, miért nem látogatja meg őseit Afrikában. „Mert csóró vagyok, haver” – feleli erre Earn. A legjobb parabolát viszont alighanem a 3. évad 4. epizódja (The Big Payback) nyújtja, melyben egyetlen főszereplő sem tűnik fel. Ez a rész egy elképzelt Amerikában játszódik, ahol a feketék egy új törvény szerint több milliós kompenzációt követelhetnek a fehérektől ha kiderül, hogy azoknak az ősei egykor rabszolgatartók voltak. De ugyancsak beszédes a New Jazz című nyolcadik rész: ebben Paper Boi egy titokzatos szórakozóhelyre látogat, melynek neve Cancel Club: azok szórakozhatnak itt, akiket valamilyen botrányos kijelentésük miatt a cancel culture megpróbált kitörölni. A pult mellett pedig egyszer csak feltűnik Liam Neeson, aki annak idején azzal aratott hatalmas botrányt, hogy fekete embert gyilkolt volna dühében.

Sokak szerint épp az ilyen, Twitter-vihart arató, szenzációhajhászó részek miatt vesztett fókuszt és romlott el a vége felé az Atlanta. Valójában azonban épp ezek az apró fricskák képviselik azt, ami mindig is lenni szeretett volna: szerteágazó, avantgarde-szerű sorozat, melyben nem a sztori vagy a karakterek, hanem a hangulat és az életérzés az összekötő elem. A Trini 2 De Bone című rész elején például egy gazdag fehér férfi hazatér a futásból. Nemsokára viszont már egy trinidadi temetési szertartáson találjuk, ugyanis meghalt kisfia dadája, aki mint kiderült, jobb gondozója volt gyerekének, mint ő maga. A harmadik évad nemcsak narratív szempontból, de fizikailag is eltávolodik Atlantától, ebben ugyanis a főhősök európai körútra indulnak; számunkra külön pikantériája van a Cancer Attack című ötödik epizódnak, melyben Paperboi Budapesten ad koncertet, ahol ellopják a telefonját.

Az Atlanta mint az eddigiekből kiderült, nem a zeneiparról szól. Az utolsó évadban egy teljes részt szenteltek a címadó városnak, Atlantának: ebben Dariust egy mopedhez kötött, elhízott fehér néni üldözi mert azt hiszi, ő is részt vett egy fosztogatásban; Van és Earn folyton exekbe ütköznek és képtelenek kikeveredni egy áruház parkolójából; Paperboi pedig egy kincskeresős-rejtvényfejtős játékkal indul nemrég meghalt raptársa nyomába. Mindez szépen szimbolizálja a sorozat világát, amely szerint feketének lenni teher és kiváltság is egyben; a bőrszín pedig egyszerre jelenti a vibráló kulturális közeget és az állandóan a sarokban loholó veszélyt. Atlanta pedig valóban olyan, mint Twin Peaks: tele rémisztő dolgokkal. Mindegy, az adott epizód éppen hol játszódik és ki a főszereplője, a sorozat biztosan szállítja a komoly arccal, borongós hangulatban előadott fekete humort. Amikor pedig már azt hinnénk, tudjuk, mire megy ki a játék, mindig akad egy végső csavar: kiderül, hogy nem az a rasszista, tolvaj, vagy bűnöző, akiről gondoltuk, vagy épp nem úgy, ahogy hittük.

Az Atlanta 41 epizódjával nemcsak Donald Glover és alkotótársai kreativitását ismerjük meg, de picit közelebb kerülünk ahhoz is, hogy egy másik ember szemével nézzünk és gondolkodjunk. Így pedig végső soron a minket körülvevő világot is jobban megismerhetjük.

Az Atlanta immár mind a négy évada elérhető magyarul a Disney+-on.

Maradjanak velünk!


Mi a Magyar Narancsnál nem mondunk le az igazságról, nem mondunk le a tájékozódás és a tájékoztatás jogáról. Nem mondunk le a szórakoztatásról és a szórakozásról sem. A szeretet helyét nem engedjük át a gyűlöletnek – a Narancs ezután is a jó emberek lapja lesz. Mi pedig még többet fogunk dolgozni azért, hogy ne vesszen el végleg a magyar igazság. S közben még szórakozzunk is egy kicsit.

Ön se mondjon le ezekről! Ne mondjon le a Magyar Narancsról!

Vásárolja, olvassa, terjessze, támogassa a lapot!

Neked ajánljuk