Magyar Narancs: Mi volt az ön szemében Waldheim nagyobb bűne? Az, amit a háború alatt náciként tett, vagy az, hogy egy életen át hazudott a második világháború alatti tevékenységéről?
Ruth Beckermann: Számomra mindig is a hazudozása jelentette a fő bűnét. Hazug volt és opportunista, erről szól a filmem. Nem volt háborús bűnös, de hírszerző tisztként sok mindenről tudott, ami a Balkánon történt, az asztalán landolt minden információ. Tudott a szaloniki zsidók deportálásáról, több magas szintű parancsnoki értekezleten is részt vett Athénban. Tudott a partizánok kozarai legyilkolásáról és mindenféle hasonló gyalázatokról.
| ||
MN: A filmben szereplő interjúk során Waldheim rendre egyformán érvel. Elismeri például, hogy a kozarai mészárlásban 2 ezer partizánt megöltek, de hozzáteszi, hogy 3 ezer német katona is elesett. Megérinti „a zsidó nép történelmi tragédiája”, de ne felejtsük el – teszi hozzá –, hogy a náci rezsim 6 millió nem zsidót is elpusztított…
RB: Még akkor is, amikor a kampány végén először ejtette ki a száján, hogy a holokauszt szörnyű dolog volt, rögtön hozzáteszi, hogy de az osztrákok is áldozatok voltak. Rögeszmévé vált ez nála. Ez nem is valamiféle politikai stratégia volt a részéről, szerintem elhitte, amit mond. Vagy legalábbis el akarta hinni. Alighogy véget ért a háború, már elkezdte a hazudozást. Waldheim Löhr tábornok törzskarában szolgált, akit 1947-ben háborús bűnösként Belgrádban felakasztottak. Ilyen múlttal aligha indult volna jól a karrierje.
MN: Mi történt volna, ha közvetlenül a háború után Waldheim bevallja, hol szolgált valójában?
RB: Biztosan nem veszik fel a minisztériumba, ezekben az években még egymást érték a nácikkal szembeni perek. De ha előtte nem is, az ötvenes évek elején azonban már bekerülhetett volna. 1949 után a volt nácik – és 550 ezer náci párttag volt Ausztriában – ismét szavazhattak. És miután ismét szavazhattak, megindult a verseny a pártok között az osztrák nácik szavazataiért. Még a szocialisták soraiban is sok náci volt. Egy 6–7 milliós országban nem lehetett lemondani félmillió náci szavazatról.
MN: Egy archív tévéfelvételen egy szakértő azt magyarázza, hogy a hidegháború sokat tett az osztrák nácik rehabilitálásáért. Mint mondja, egyszer csak mindenki, aki antikommunistának számított, hasznosnak bizonyult.
RB: Ez a folyamat ’49 táján kezdődött, de előtte azért sok osztrák nácit elítéltek Ausztriában.
MN: Az, hogy több mint félmillió osztrák nácit visszafogadott a társadalom, gondolom, nagyban hozzájárult ahhoz a közkézen forgó hazugsághoz, hogy szegény Ausztria csupán a nácik áldozata volt.
RB: Ausztria a két világrend határán feküdt, ezért fontos hellyé vált a hidegháborúban. Mindenki, az amerikaiak és az oroszok is abban voltak érdekeltek, hogy megőrizze a semlegességét. A hidegháború végén aztán Ausztria elvesztette ezt a fontosságát. Ez az új helyzet hozta felszínre a Waldheim-ügyet és sok mást is.
A hazugság, hogy Ausztria a németek első áldozata volt, rendkívül előnyös hazugság volt: eszerint a németek voltak a rosszak, míg Ausztria nem volt más, mint egy festői táj hegyekkel, tavakkal, Sisi hercegnővel, monarchiával és még sorolhatnám. Ez anyagi előnyökkel is járt, hiszen nem kellett jóvátételt fizetni, a turizmus gyorsan beindult, mindenki egyetértett abban, hogy minden nagyon szép.
A szövetségesek persze mindent tudtak, de kapóra jött nekik Ausztria fekvése. És tudja, ott volt a híres osztrák kellem, a zene és így tovább. Ismerek olyan izraelieket, akik sosem utaztak volna Németországba, de Ausztriába szívesen mentek vakációzni. Tudatosan alakították ki ezt az országimázst.
MN: A filmben megjegyzi, hogy a háborús bűneiért kivégzett Löhr tábornok emlékműve évtizedekig egy bécsi templomot díszített: a Waldheim-botrány idején eltávolították ugyan, de rövidesen visszakerült, s csak 2015-ben tűnt el – úgy tűnik, végleg – a templomból.
RB: Nem egyedi történet ez, van, hogy olyanokról derítik ki a történészek, hogy nácik voltak, akikről utca is van elnevezve. Nálunk szinte minden faluban van egy emlékmű, ami a katonáknak állít emléket, ez nyilván önöknél is létező jelenség. Csakhogy nálunk azok is ide tartoznak, akik az SA-ban és az SS-ben szolgáltak. Persze lehet azt mondani, hogy hát katonák voltak.
MN: Reagan elnök és Kohl kancellár, mint a filmben is elhangzik, ’85-ben az NSZK-beli Bitburg katonai temetőjében az SS-tisztek sírjait is meglátogatták. Úgymond a megbékélés jegyében.
RB: Hatalmas felháborodást keltett, hogy Reagan felkereste az SS-sírokat is. Lehet, hogy nem volt tudatában a tette jelentőségének, de Kohl nagyon is tudta, mit csinál. Waldheim mellett is lelkesen kiállt, és teljesült az a vágya is, hogy az amerikaiak leróják kegyeletüket a nácik előtt.
MN: Kohl alakját, politikai örökségét – hiszen ő volt a német újraegyesítés bajnoka – szinte kikezdhetetlen mítosz övezi.
RB: Hasonló a történet Mockkal is (Alois Mock osztrák külügyminiszter volt – a szerk.). Egyes megszólalásai szerintem szörnyen antiszemiták voltak, de ma már ő is egy legenda. Sokat tett Horvátországért a délszláv háborúban, ez igaz, de utáltam az érvelését, miszerint erre a keresztény Európa védelmében van szükség. A legendájához az uniós szerepe és persze a vasfüggöny átvágása is hozzájárult.
Ami Kohl Waldheim melletti kiállását illeti, nos, itt két konzervatív párti politikusról beszélünk, de nemcsak a párt, hanem személyes barátság is összekötötte őket. Természetes volt, hogy Kohl megvédte Waldheimet. Maradjunk csendben, minek állandóan felhozni a múltat – ez volt Kohl véleménye.
MN: Ugyanabban az évben, amikor Kohl és Reagan meglátogatták az SS-sírokat, Olaszországban szabadon engedték az osztrák háborús bűnöst, Walter Redert. A filmben elmondja, hogy a jobb- és baloldali osztrák államfők egyaránt sokat tettek azért, hogy Reder hazatérhessen.
RB: Ez sem egyedülálló történet, gyakran megesett ez, ’49 után az osztrák pártok udvarolni kezdtek a náciknak. Minden párt. A náci ideológia, ha többé-kevésbé titokban is, de tovább élt.
| ||
MN: A Waldheim-ügy a felszínre hozta a múltat, elszabadultak az indulatok. Ön filmre vette az utcai jeleneteket, az osztrákok antiszemita megnyilvánulásait is. Milyen érzés volt mindezt ’86-ban, a bécsi utcákon megtapasztalni?
RB: Ebben az országban nőttem fel, nekem ez nem volt újdonság. Sokszor megéltem ezt, ha nem is ennyire nyílt formában, nem az utcákon, de az iskolafalak közt például gyakran. Ha Ausztriában voltál gyerek, az iskolában hozzászoktál az antiszemitákhoz. Számomra ezért nem volt olyan sokkoló, amikor ’86-ban az utcán találkoztam az antiszemitizmussal.
A fiam viszont mélyen megdöbbent, amikor a film révén szembesült a jelenséggel. Ő már egy más légkörben nőtt fel. Hányszor hallottam diákként egyes osztálytársaimtól, hogy nem jöhetnek vendégségbe hozzám, mert zsidókhoz nem mehetnek. Nem mindenki volt ilyen persze, de voltak ilyenek is.
MN: Mit érzett ilyenkor?
RB: Gyerekként? Lenyeltem, mást nem tehettem. Ezek nem olyan idők voltak, hogy a szüleiddel megbeszélhetted volna az ilyesmit.
MN: Waldheim megítélése a botrány elültével hogy alakult?
RB: A Waldheim-ügy igazi fordulópontot jelentett abban, hogy Ausztria hogyan tekint magára. Elkezdődött a múlt kibeszélése, könyvek jelentek meg, az iskolai tankönyvek megváltoztak. Waldheimet ma már senki nem tartja fontos személyiségnek.
MN: A botrány kitörésekor Waldheim azzal utasította vissza, hogy esetleg le kéne mondania a jelöltségről, hogy itt csupán „egy kicsi, de a médiában nagy befolyással bíró csoport” hamis állításairól van szó. Ez a bújtatott zsidózás klasszikus esete.
RB: Mindenki értette is, hogy miről beszél.
MN: Ez a kódolt beszéd ma is divatos.
RB: Természetesen. Orbán Viktor ugyanezeket a kódokat használja. Láttam a plakátokat Sorossal, Junckerrel. Ez azért sokkal nyíltabb. Mindenki tudja, miről van szó, ha Soros van a plakáton. Az a zsidókat jelenti.
MN: Mit tart Waldheim politikusi pályája legnagyobb eredményének?
RB: Semmi különöset nem tett, nem tudok ilyen eredményekről.
| Jó estét, Mr. Waldheim! A nyolcvanas évek családi videóinak kedves, amatőr hangulatát idézik Beckermann korabeli, saját kezűleg készített felvételei – ezekkel nyit a film, csakhogy a több mint 30 éves képsorokon nem napbarnított osztrák nyaralók néznek elégedetten a kamerába, hanem „Mondj nemet az antiszemitizmusra! Mondj nemet Waldheimra!” transzparensekkel vonulnak a bécsiek – az aktivisták közt volt az akkor a harmincas éveiben járó rendező is. 1986-ot írunk, zajlik az elnökválasztási kampány finise. A film végén még mindig ’86 van, a frissen megválasztott köztársasági elnököt látjuk, akire nem mondtak nemet az osztrákok: Waldheim tévéfelvételre készül, semmi nyoma rajta az amnézia ’45 után felfedezett fajtájának, amely – mint nála is – kizárólag a háborús emlékeket támadja meg. Nagy a sürgés-forgás a fontos ember körül: a takarítónő az utolsó seprűmozdulatokat teszi, a sminkes az utolsó simításokat végzi az elnöki arcon, majd akkurátusan le is kefélgeti az elnök úr öltönyét, csak minden makulátlan legyen. Beckermann filmje azt dokumentálja, hogy e fene nagy makulátlanságon, az évtizedek munkájával felépített hazug imázson hogyan esnek egyre nagyobb foltok, kicsiben (Waldheim letagadott náci múltja) éppúgy, mint nagyban (Ausztria letagadott náci múltja). Ezt a feladatot következetesen véghez is viszi a film: a szenvedélyes aktivizmus a múlté, egy megfontolt dokumentumfilmes pakolja egymás mellé a saját felvételeit és a tévés archívumokból előszedett, a Waldheim-ügy különböző színtereit bevilágító bejátszásokat. „Hirtelen ott találtam magam azon események közepén, melyek során az az osztrák élethazugság, hogy Ausztria volt a nácik első áldozata, megingani látszott” – halljuk Beckermanntól, mert a felvételekhez olykor a rendező saját hangja társul. Kis adag személyességgel töltődnek meg ilyenkor a felvételek, több nem is kell ide, a precízen összeválogatott archív anyagok megteszik a maguk vérlázító hatását.
Forgalmazza az ELF Pictures |
