Vállalja, hogy klisékből dolgozik és középszerűségről mesél

Vajon meddig fog még „így jönni” Reisz Gábor? No, nem mintha panaszkodnánk, még egy darabig jöhet, mert a mai magyar harmincas generáció kissé híján van az épkézláb közérzetfilmeknek. Kritikánk a Rossz Versekről.

Reisz most már tényleg nem tudta/akarta titkolni az erős önéletrajzi ihletettséget: immár a főszereplő is setesuta, bumfordi önmaga.

A rendező egyik titka – noha filmjei egyszerűnek, könnyednek látszanak –, hogy elhiteti magáról, hogy ügyetlen. Ügyetlenül rendez, ügyetlenül zenél és ügyetlenül színészkedik. És bár a VAN-hoz hasonlóan a Rossz versek sem hibátlan, az egyértelmű, hogy Reisz nagyon is tudja, mit csinál.

A film szövetébe építi a hibákat: saját félszegségét, a giccs iránti vonzalmát, a takarékossági barkácsmegoldásokat. Azt sem gondolja, hogy ő az első filmrendező, aki ezt a történetet meséli – szakítás, kapunyitási pánik, felnövekedés, kamaszkori szerelem, Bildungsroman, miegymás – láttuk már ezerszer.

Reisz egyrészt vállalja, hogy (narratív, filmes stb.) klisékből dolgozik és középszerűségről mesél: Merthner Tamás bizony közepes sportoló, közepes zenész, nagy szerelmével, Annával sem igazán jöttek össze neki a dolgok, és még a tehetségét is elvesztegeti. Másrészt reflektál arra, hogy tapasztalatai nem egyedülállóak (illetve nem azért azok, mert vele estek meg a történelemben elsőként): „önéletrajza” egyben egy generáció életrajza, saját mérföldkövei sok más ember nagy életeseményei is egyben.

 

A Rossz versek formailag és narratívan annyira játékos (filmes intertextek, éles műfaji, hangnembeli, sőt filmnyersanyagok közti váltások), hogy sokáig rejtegetni is tudja, hogy valójában az emlékezés és az önéletírás mélyebb mechanizmusai érdeklik.

Reisz Gábor rendező a film egyik jelenetében

 

Mindig képes pont a giccs határáról visszahátrálni (ennek eszköze az önreflexió, pl. a cselekménybe épített zenekarral, a Bombák földjénre rímeltetett levendularobbantással), saját sutaságát pedig Reisz olyan, „csípőből is” színészekkel ellensúlyozza, mint például Monori Lili.

A Rossz versek úgy tesz, mintha semmi kis film lenne, pedig olyan fellengzős marhaságokra tanít, mint az, hogyan építsük be a kudarcot az életünkbe (és hogyan tanuljunk belőle), meg hogy az a hülye, aki nem ír verseket kamaszkorában.

(Kritikánk a Magyar Narancs karácsonyi számában jelent meg, most online is közöljük.)

Forgalmazza a Cirko Film