Vállalja, hogy klisékből dolgozik és középszerűségről mesél

Mikrofilm

Vajon meddig fog még „így jönni” Reisz Gábor? No, nem mintha panaszkodnánk, még egy darabig jöhet, mert a mai magyar harmincas generáció kissé híján van az épkézláb közérzetfilmeknek. Kritikánk a Rossz Versekről.

Reisz most már tényleg nem tudta/akarta titkolni az erős önéletrajzi ihletettséget: immár a főszereplő is setesuta, bumfordi önmaga.

A rendező egyik titka – noha filmjei egyszerűnek, könnyednek látszanak –, hogy elhiteti magáról, hogy ügyetlen. Ügyetlenül rendez, ügyetlenül zenél és ügyetlenül színészkedik. És bár a VAN-hoz hasonlóan a Rossz versek sem hibátlan, az egyértelmű, hogy Reisz nagyon is tudja, mit csinál.

false

A film szövetébe építi a hibákat: saját félszegségét, a giccs iránti vonzalmát, a takarékossági barkácsmegoldásokat. Azt sem gondolja, hogy ő az első filmrendező, aki ezt a történetet meséli – szakítás, kapunyitási pánik, felnövekedés, kamaszkori szerelem, Bildungsroman, miegymás – láttuk már ezerszer.

Reisz egyrészt vállalja, hogy (narratív, filmes stb.) klisékből dolgozik és középszerűségről mesél: Merthner Tamás bizony közepes sportoló, közepes zenész, nagy szerelmével, Annával sem igazán jöttek össze neki a dolgok, és még a tehetségét is elvesztegeti. Másrészt reflektál arra, hogy tapasztalatai nem egyedülállóak (illetve nem azért azok, mert vele estek meg a történelemben elsőként): „önéletrajza” egyben egy generáció életrajza, saját mérföldkövei sok más ember nagy életeseményei is egyben.

false

 

A Rossz versek formailag és narratívan annyira játékos (filmes intertextek, éles műfaji, hangnembeli, sőt filmnyersanyagok közti váltások), hogy sokáig rejtegetni is tudja, hogy valójában az emlékezés és az önéletírás mélyebb mechanizmusai érdeklik.

Reisz Gábor rendező a film egyik jelenetében

Reisz Gábor rendező a film egyik jelenetében

 

Mindig képes pont a giccs határáról visszahátrálni (ennek eszköze az önreflexió, pl. a cselekménybe épített zenekarral, a Bombák földjénre rímeltetett levendularobbantással), saját sutaságát pedig Reisz olyan, „csípőből is” színészekkel ellensúlyozza, mint például Monori Lili.

A Rossz versek úgy tesz, mintha semmi kis film lenne, pedig olyan fellengzős marhaságokra tanít, mint az, hogyan építsük be a kudarcot az életünkbe (és hogyan tanuljunk belőle), meg hogy az a hülye, aki nem ír verseket kamaszkorában.

(Kritikánk a Magyar Narancs karácsonyi számában jelent meg, most online is közöljük.)

Forgalmazza a Cirko Film

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.