Woody Allen a Narancsnak: „nagyon unták Magyarország megszállását"

Mikrofilm

A túlvilágról, az Amazonnal szembeni peréről és a Kádár-kori Budapestről is beszélgettünk.

Telefonon váltottunk szót a New Yorkból bejelentkező rendezővel, akinek új filmjét, az Egy esős nap New Yorkbant most játsszák a hazai mozik. Az interjút Köves Gábor készítette, a teljes szöveg a csütörtökön megjelenő Narancsban olvasható. Ízelítő:

Magyar Narancs: A Scalában Fischer Ádám volt a karmestere. Mesélt neki a magyarországi élményeiről, arról az időről, amit Magyarországon töltött a hetvenes években, miközben a Szerelem és halál című filmjét forgatta? Úgy tudni, nehezen viselte a hideget.

false

 

Fotó: MTI/EPA/Guillaume Horcajuelo

Woody Allen: Budapest szép volt, remek helyszínnek bizonyult, de érezhető volt a megszálló oroszok jelenléte. Ami nekünk mint filmkészítőknek szerencsés helyzetet teremtett, mert az orosz katonákat, semmi dolguk nem lévén, szerepeltetni tudtuk a filmünkben, ami egy vicces háborús film volt. Az orosz katonák lelkesek voltak, mert nagyon unták Magyarország megszállását. És mindent úgy csináltak, ahogy az a nagykönyvben le van írva: csodálatosan meneteltek például. Ideális helyzet volt, katonák játszottak katonákat, amit hitelesen is csináltak. Ha az Államokban kellett volna 500 katonát foglalkoztatnom, azt nem engedhettem volna meg magamnak, de a Magyarországon állomásozó orosz katonák főleg cigarettát – kartonnyi cigarettát – és hasonló dolgokat kértek, amivel mi boldogan elláttuk őket. Cserébe keményen dolgoztak, ami remek volt. Csak nagyon hideg volt, és nagyon korán sötétedett, így nagyon rövidek voltak a forgatási napok, eléggé elhúzódott a munka, amit nem is nagyon bántam, mert sok minden tetszett Budapesten. A csodás utcák például és az Operaház.

(...)

MN: Az egyik híres bonmot-ja így hangzik: „Nem hiszek a túlvilágban, habár mindig van nálam egy váltás alsónemű”. Változott valamit a túlvilághoz fűződő viszonya?

WA: Cseppet sem. Ez az egy dobásunk van, s ha ennek vége, kész, eltűnsz. És ha eltűntél, akkor eltűntél, nincs tovább.

A teljes interjú a friss Magyar Narancsban olvasható, mely csütörtöktől kapható az újságárusoknál vagy előfizethet rá itt.

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.