„Életemet és véremet adtam” – Eszenyi Enikő, a Vígszínház igazgatója
eszenyi_S_136cc_ww2.jpg

„Életemet és véremet adtam” – Eszenyi Enikő, a Vígszínház igazgatója

  • Kovács Bálint
  • 2013.09.10 11:37

Nagytotál

Evidens, hogy Alföldi Róbert a Vígszínházban rendezzen, Stohl András korosztályából meg úgyis hiány volt a társulatban – állítja Eszenyi, aki nem fél attól, hogy leváltanák a színház éléről. Stadionokról és gombfociról, feminista színházról beszélgettünk vele, és arról, miért nevezheti nagyüzemnek a Víget valaki.

magyarnarancs.hu: Elkészült a következő évad bemutatóterve – mintha valamivel komolyabbnak, súlyosabbnak ígérkezne a jövő év.

Eszenyi Enikő: Igen, az új évad tervét látva többen megírták, hogy „másfajta irányba indul el” a színház. Pedig ez az irány – a komolyabb, fajsúlyosabb művek bemutatása – már akkor is megvolt, amikor négy évvel ezelőtt az Othellóval kezdtem az évadot. Sőt, ez a Vígszínház tradícióihoz tartozik. De említhetném az előző évet is, amikor Brecht Jóembert keresünk című darabját mutattuk be a Víg ezerfős nézőterén, Spiró új drámáját pedig az ötszázötven fős Pestiben: ennél súlyosabb évadot nehéz kitalálni. Pedig van, aki szerint a válság miatt szórakoztatóbb irányba kéne fordulnia a színháznak, egyre könnyebb színdarabokat kéne választani. De azt gondolom, hogy az ország legnagyobb prózai színházának, ami évente több mint 350 ezer nézőnek tartozik felelősséggel, feladata, hogy olyan fontos darabokat játsszon, amelyek a magas kultúrát közvetítik sok ember számára. Európa hasonló méretű színházai közül nem sokat találsz, ahol Brecht repertoáron lenne. Én azért mertem mégis műsorra tűzni a Jóembert keresünket, mert úgy éreztem, a közönségünk négy év után már érti, hogy mire törekszünk. Tavaly több mint 15 ezer bérletes nézőnk volt, és őket nem szabad lebecsülni, ők a legigényesebb közönség. Hiszen nagyon sokat járnak hozzánk – van, aki ötven éve a bérlőnk –, tehát ők felkészült, színházba járó emberek; nincs arról szó, hogy egy bérletesnek mindent le tudsz nyomni a torkán. Épp ellenkezőleg.

false

 

Fotó: Sióréti Gábor

magyarnarancs.hu: Igazgatóként érzel distinkciót a komoly és a kevésbé komoly bemutatóitok között?

EE: Minden előadásunk ugyanolyan komoly művészi és szakmai ambíciókkal készül – függetlenül attól, hogy klasszikus vagy kortárs drámát, vígjátékot, vagy zenés művet mutatunk be. Érdemes megnézni a Vígszínházhoz hasonló méretű, nagy európai művészszínházak repertoárját: a bécsi Burgtheater játssza Woody Allen Szentivánéji szexkomédiáját, a hamburgi Thalia Theater pedig A szabin nők elrablását. Én ezeket nem tűzném ki, mert nem férnek bele a műsortervbe. Más utat szeretnék járni, minden évben új kortárs darabokat felfedezni és bemutatni, magyar darabokat színpadra segíteni – idén két ősbemutatónk is volt.

magyarnarancs.hu: Az üres könnyedség, jól érzem, távol áll tőled?

EE: Igen, de a könnyedség nem feltétlenül üres. Életem egyik legfontosabb szerepét a Fekete Péter című operettben játszottam; gondolhatnánk, hogy az üres könnyedség volt, de Eisemann zseni, a partnereim csodálatosak voltak, Marton László pedig a műfaj koronázatlan királya. Minden attól függ, hogy az adott darab hogy van megcsinálva, felemelve. Az azért nem áll távol tőlem, hogy ilyen típusú darabokat is játsszunk, hiszen ez is a Vígszínház tradíciói közé tartozik. Ugyanakkor, ha megnézed az elmúlt harminc évet, látszik, hogy bizonyos szerzőket került ez a színház.

magyarnarancs.hu: Amikor megbeszéltük az interjút, úgy tűnt, nem tartod indokoltnak, hogy Alföldi Róbert jövő évi vendégrendezését így felkapta a média.

EE: Én ezt nem tartom akkora dolognak: mivel Robi az egyik legjobb magyar rendező, előbb-utóbb vissza kellett, hogy térjen a bölcsőjébe (Alföldi a Vígszínházban kezdte színészi pályáját, és itt is rendezett először – K. B.); partnerekként is sokat játszottunk együtt, rendeztem is őt, ő is rendezett engem. Abszolút érthető, hogy színházigazgatóként nem tudott egy másik színházban vendégként rendezni. De őt itt mindenki ismeri és szereti; evidens, hogy rendezni fog a Vígben.

false

 

Fotó: Sióréti Gábor

magyarnarancs.hu: Azért az biztosan nem lep meg, hogy van, aki állásfoglalásként értelmezi a meghívását.

EE: Nekem az az érdekem, hogy tehetséges, kiváló rendezők rendezzenek a Vígszínházban – és én közéjük sorolom Vidnyánszky Attilát is. Ugyanilyen fontos számomra, hogy vendégként színpadra lépjenek nálunk olyan nagyszerű színészek is, akik ihletően hatnak a társulatra: ahogy korábban Fekete Ernő, Nagy Ervin, Benedek Miklós, Gálffi László és most Törőcsik Mari is. Amikor a Vígszínház igazgatója lettem, minden fontos színházi alkotót hívtam; a színészek közül Trill Zsoltot és Szűcs Nellit is (Vidnyánszky Attila társulatainak vezető színészei – K. B.), és rendezni hívtam Schilling Árpádtól Mundruczó Kornélig mindenkit. Ma is azt gondolom, egy ilyen színháznak az a feladata, hogy minél több tehetség dolgozzon benne.

magyarnarancs.hu: Stohl András jövő évtől a társulat tagja lesz.

EE: A Vígszínház társulatából hiányzik Stohl korosztálya – nagyon örülök, hogy leszerződött hozzánk. Ahogy nagyon örülök annak is, hogy – bár ez a médiában nem akkora hír – Lajos András visszatér a Vígbe. Abszolút megértettem, amikor elment, mert Bodó Viktornál akart játszani – ki ne akarna? Ma már természetes, hogy szabadabb átjárás, nagyobb nyitottság van a társulatok között, nekünk viszont óvni kell a szent helyünket, és vigyázni erre a különleges értékre, amit társulatnak nevezünk.

magyarnarancs.hu: Épp ezért kérdezem: hogy élted meg a Nemzeti Színház körüli történéseket?

EE: A Nemzeti Színház kérdése mindig a központban volt, de én mindig a Víghez tartoztam. Harminc éve vagyok itt, és bár gyerekkorom óta járok a Nemzetibe, a legjobban mindig a saját színházam foglalkoztatott, és az, hogy azt hogyan tudom napról napra erősíteni. Nagyon elszomorít a kialakult helyzet, és azon vagyok, hogy legyen most már nyugalom és béke, csináljunk jó előadásokat, és csak művészi, ne politikai szempontokat mérlegelve hozzunk döntéseket.

false

 

Fotó: Sióréti Gábor

magyarnarancs.hu: Látva az elmúlt időszak viharos igazgatóváltásait, te nem félted, féltetted a pozíciódat?

EE: Nem, mert az a munka, amit belefektettünk a Vígszínházba, magáért beszél. Az elmúlt négy és fél évben mindent megtettem azért, hogy jól menjen ez a színház, amit gyerekkorom óta ismerek és szeretek, úgyhogy azt gondolom, a következő öt évben is kész vagyok arra, hogy tovább vezessem.

magyarnarancs.hu: Hallottad azt a pletykát, miszerint Balázs Péternek szánnák a Vígszínházat?

EE: Persze, hiszen mindenki erről kérdez. Aznap, amikor ez megjelent, felhívtam Balázs Pétert, akivel korábban nagyon jó kollégák voltunk itt a Vígben. Nem tudok róla, hogy pályázna a Vígszínházra; szerintem ezek csak pletykák, és én szeretnék tartózkodni az ilyesmiktől. Azt gondolom, a Nemzeti ügyében is nagyon sokat ártottak a sajtóreakciók. Én az életemet és véremet adtam ezért a színházért, gyakorlatilag ez az életem, én csak ebben vagyok benne. Reggeltől estig itt ülök, nekem az jelenti a kirándulást, ha elmegyek a szervezésre. Az embernek nagyon sok mindenről van véleménye, de a színházam védelmében én ezt sokszor szeretném megtartani magamnak.

magyarnarancs.hu: Vígszínház, Dunaújváros és most már Debrecen: az ország összes kőszínházából csak ebben a háromban nő az igazgató. Egy ekkora intézmény vezetője meg tudja tartani „nőiességét”, vagy muszáj „férfias” tulajdonságokat felvennie?

EE: Nyilván másfajta kommunikációt eredményez, ha egy vezető nő, de alapvetően ez mindig a személyiségtől függ. És engem itt jól ismernek a kollégáim, a rapszodikusságommal együtt. Nem könnyű úgy igazgatónak lenni, hogy egyik pillanatban színészként szinte csupaszon állsz a kollégáid előtt vagy csókolózol valakivel a színpadon, aztán szigort kell gyakorolnod, mert elkésett a próbáról – ez rendkívül bonyolultnak tűnik, de megoldható és gyönyörű feladat. Én húsz éve rendezek, rengeteg tapasztalatom van több száz fős produkciók létrehozásában, és én is harcolok az iparosokkal, amikor csöpög a csap, ahogyan sok más nő is. Ez csak azért merülhet fel kérdésként, mert ritkaság.

false

Fotó: Sióréti Gábor

magyarnarancs.hu: Három éve női évadot hirdettél, és a nőiség visszatérő téma a színházban.

EE: Női színházigazgatóként másképp viszonyulok a női problémákhoz, témákhoz. Én figyelek erre, mert a színházba járók 70 százaléka nő, és ők szeretnek arról hallani, ami bennük van. Egy olyan darab, mint a Mikve, csomó olyan dolgot mond el a nők elfogadásáról, helyzetéről a mai társadalomban, amivel a nők nem találkozhatnak más előadásokban, mert a nagy színdarabokat mind férfiak írják. Vajon milyen lesz, amikor már nők is fognak olyan nagy műveket írni, mint a Hamlet vagy Az ember tragédiája? Ez egy másfajta gondolkodásmód; egy nő másképp ír.

magyarnarancs.hu: Feministának tartod a színházad?

EE: Van, aki ezt rossz hangzású szónak találja – én nem. A feminizmus csupán egy másfajta nézőpontot jelent, és ebben az értelemben igen, feministának tartom ezt a színházat. Arra, hogy csak férfiak írják és rendezik a darabokat, és a főszerepeket is ők játsszák, arra senki nem mondja azt, hogy „maszkulinista”. Nemcsak attól nevezhető feministának ez a színház, hogy a női rendezőket, szerzőket, illetve színészeket hozzuk helyzetbe, hanem a nézőpontunktól, gondolkodásmódunktól is.

magyarnarancs.hu: Túl azon, hogy nehéz estéről estére ennyi jegyet eladni, miben gátol meg az ezerfősnél nagyobb nézőtér?

EE: Én nem úgy közelíteném meg ezt a kérdést, hogy mi a rossz benne. Ráadásul van úgy, hogy a valóság teljesen ellentmond a várakozásoknak, hiszen a színházban egy csomó minden kiszámíthatatlan. De persze te magad is tudnál sorolni olyan szerzőket, akiknek a darabjai nem találnának itt megfelelő fogadtatásra.

false

 

Fotó: Sióréti Gábor

magyarnarancs.hu: De lehet egy ekkora színházban formanyelvekkel kísérletezni? Intim hangulatú előadást létrehozni?

EE: Miért várod el ettől a tértől, hogy intim előadást csináljunk benne? Hogy lehetne egy stadionban gombfocit játszani? Itt a színpadtól 27 méter távolságra van az erkély; ha a színész olyan hangon beszélne és úgy játszana, mint egy szobaszínházban, abból senki nem értene semmit. Ezen a színpadon más energiákat kell mozgósítani. Az a beszédtechnika, ami 27 méterre megfelelő, tűnhet soknak az első sorból. De én nem szeretem ezt negatívan megítélni: harminc éve a nagyszínház erejében hiszek. Olyan ez, mint amikor a hegymászók felkapaszkodnak nyolcezer méter fölé, és elbódulnak – én nem voltam még nyolcezer méter fölött, de álltam már a Vígszínház színpadán, és azt hiszem, ez az energiafürdő ugyanaz az érzés lehet. Azért van szükség nagyszínházra, mert itt ezer ember tudata egyesül. Ha ennyien közösen hallgatunk meg egy problémát, ha ennyien együtt rezdülünk, az másképp indítja el a fantáziát, a közös gondolkodást, mintha hárman nézünk valamit.

magyarnarancs.hu: A Jóembert keresünk végén kigyúlnak a nézőtéri fények, kijössz a színpad szélére, és ott mondod el az epilógust – amit egyes előadásokban elhagynak.

EE: Ritkán szokták elhagyni, hiszen fontos része a darabnak. Mondtam már epilógust Shakespeare Rozalindájaként is: „jó darabot csak emeli a jó epilógus” – mondja ő, és ezt Brecht is olvasta. Az ő színházeszményében természetes, hogy az előadás befejezése után a színész is szóljon a nézőkhöz.

magyarnarancs.hu: Ezzel szemben áll az a vélemény, hogy ettől plakát- vagy pamfletszerűvé válhat egy előadás.

EE: Számomra a színházban nem áll szemben egymással semmi: az egyik alkotó így gondolja, a másiknál ez elképzelhetetlen. Az egyiknél illik hozzá, a másiknál nem következik a színdarabból. Szerintem ez csodálatos; lehet, hogy plakátszerű, de az miért baj, ha egyszer valami nagyon fontosat lehet elmondani? És megmondom őszintén, ahányszor ilyesmi adódott a színészi pályámon, hogy kifordulhattam a közönséghez, mindig úgy éreztem, közvetlenebbül, személyesebben fogalmazhatom meg számukra azt, amit a darab sugallni akar.

false

 

Fotó: Sióréti Gábor

magyarnarancs.hu: Egy színész, aki elszerződött a Vígből, utóbb azt mondta egy interjúban: nagyon zavarta, hogy itt sosem lehetett megbeszélni, ha valamivel problémája volt.

EE: Egy színészben sok sérelem és fájdalom összegyűlhet, és utólag már nehéz a keserűség valódi okait boncolgatni. Én állandóan itt vagyok, bárkinek a rendelkezésére állok, és igyekszem mindenkit meghallgatni. Ha valaki elmegy a Vígből, az mindig szenzációnak tűnik.

magyarnarancs.hu: Egy másik távozó színész nagyüzemről beszélt.

EE: Ha ő nagyüzemként fogalmazta meg, akkor számára az volt – és úgy is végezte a munkáját. Igen, évi 580 előadást kell játszani, hogy az intézmény életben maradjon; ha nagyobb lenne a támogatás, ellennénk 350-nel is. Különböző alkatok vagyunk. Amikor megkérdeztem Igó Évát, hogy lekettőzzem-e A padlásban, mert különben egy nap három előadása lenne, azt mondta, nem, ő hármat szeretne játszani aznap. Az Igó Éva-, Pap Vera- vagy Börcsök Enikő-típusú színésznők még sosem mondták, hogy ez nagyüzem, ahogy én sem. Nem mondom, hogy nem embert próbáló, ha egy hétvégén négyet kell játszani, de a mai helyzetben nem tehetünk mást – és aki valóban idetartozik, ezt megérti. Mert hisz abban, hogy lehet értékes színházat létrehozni sok ember számára is.

false

 

Fotó: Sióréti Gábor

Neked ajánljuk