magyarnarancs.hu: Legutóbb víg özvegyként láthattunk az Erkel Színház új premierjén. Milyen a viszonyod úgy általában az operettel?
Kozmér Alexandra: Lehet, hogy ez operaházi művészként ciki, de én nagyon szeretem az operettet. A volt párom édesapja az operettszínház igazgatója (Kerényi Miklós Gábor – a szerk.), abban az időben rengeteget jártunk oda. A víg özvegyet Kalocsai Zsuzsával láttam.
magyarnarancs.hu: De balett-táncosként más egy operettben fellépni, mint mondjuk Csipkerózsikát vagy a bajadért táncolni?
KA: Nem igazán. A lépésanyag ugyanaz, csak itt egy sokkal egyszerűbb, fülbemászóbb zenéről van szó, ezért könnyebb a mozdulatokat ráilleszteni, mint egy klasszikus zene esetében, ahol komolyan számolni kell, hogy most öt, hat vagy hét.
| ||
magyarnarancs.hu: Te vagy a második szereposztás a darabban a háromból. Mit jelent ez?
KA: A nagy megtiszteltetésen túl sok munkát és szerencsét. Szerencsét, mert a betanulás kezdetén nem szerepelt a nevem a kijelölt művészek között. Egy kolléganőm sajnálatos sérülése hozta meg a lehetőséget, hogy betanulhassam az özvegy szerepét. Szerencsére az angol koreográfusnak, Ronald Hyndnek nagyon tetszettem, így végül bekerültem az előadásba.
magyarnarancs.hu: Ez sérülés nélkül is nyilván így lenne.
KA: Amióta új igazgató van, nem számolnak velem úgy, mint a korábbi öt évben, amikor Popova Aleszjával közösen vittük a repertoárt. Ez a szakma elég szubjektív. A jelenlegi direktor (Solymosi Tamás – a szerk.) a jelek szerint új társulatot akar építeni, új táncosokkal, akik külföldről, főleg a korábbi, bécsi társulatából érkeztek. Ránk, úgy tűnik, most már nincs akkora szükség. Ez persze fáj, de nem tudok mit tenni. Én nem kértem soha szerepet, nem is fogok soha, maximum azt szoktam tőle megkérdezni, hogy miért nem vagyok már megint kiírva erre vagy arra az előadásra? Ilyenkor azt a választ kapom általában, hogy mert másnak is kell szerepet adni. Persze ha valaki szakmailag megállja a helyét, azzal nincs problémám.
| ||
magyarnarancs.hu: Ezt úgy értsem, hogy van olyan táncos, aki úgy táncol címszerepet, hogy szakmailag nem állja meg a helyét?
KA: Vannak olyan szereposztások, amiken a szakma azért finoman szólva legalábbis értetlenkedik. De másként fogalmazok. Ha egy vezető magántáncostól elveszik a lehetőséget, egész egyszerűen mondjuk úgy, hogy a darabot, amiben játszik, leveszik a repertoárról, és az új darabban már nem szerepel, akkor nehezen tudja lelkileg-szakmailag formában tartani önmagát. Ha viszont egy közepes tehetségű táncosnőt kiemelnek, akkor neki egyrészt az önbizalom-nyereségtől a teljesítménye is nő, másrészt a több szerep, nagyobb feladat sokkal intenzívebb próbafolyamattal, felkészüléssel jár, ami megint csak emeli az ő produktumát. Félelmetes, de tulajdonképpen néhány év alatt bárkiből kreálható szólista, viszont bárki egy pillanat alatt elfelejthető, leírható. A táncművészeti főiskolán mindannyian ugyanazt az anyagot tanuljuk, mindenki egyformán képzett. Egy ideális intézményben a szólistát nem a technikai tudása különbözteti meg a kartáncostól, hanem az a művészi vagy személyiségbeli plusz, az a kisugárzás, ami csak az övé.
magyarnarancs.hu: Azt hittem, a szólistának a technikai tudása is lényegesen jobb, mint egy kartáncosnak.
KA: Lehet, hogy egy tourral többet tud spiccen forogni, de nem ez a lényeg.
magyarnarancs.hu: Neked technikailag mi volt a legnehezebb szereped?
KA: Remélem, nem nagyképűség, ha azt mondom, igazán technikai nehézségekkel nem kellett megküzdenem. Szerencsés alkattal rendelkezem, jó az izomzatom, és a mestereim, hála nekik, jól felkészítettek. Lukács András Örvény című koreográfiája viszont embert próbáló feladat volt. Olyan szinten törte össze a testemet, hogy a próbafolyamat alatt lehetetlenségnek éreztem, hogy eljutok a premierig. Kihívás volt, de nagyon megérte legyőzni önmagam, mert katartikus élmény volt Glass zenéjével együtt örvényleni.
| ||
magyarnarancs.hu: Mitől volt annyival nehezebb?
KA: A mozdulatanyag tömény táncosságát, a lépések sokaságát keményen megszenvedtem. Én adagio táncos vagyok, a lassú mozdulatok jobban illenek hozzám, mint a dinamikusak. Ez pedig húsz perc tömény futás, kardioedzés, a végén belehal az ember. De persze jó belehalni.
magyarnarancs.hu: És melyik volt az a szerep, ami lelkileg vett leginkább igénybe?
KA: Az Anna Kareninával nagyon megküzdöttünk. Pártay Lilla koreográfus százszázalékos szenvedéllyel vetette bele magát a betanításba, és azt követelte, hogy mi is vele égjünk. De ez egy másfél hónapos próbafolyamat esetében nem tartható. Kellenek olyan napok, amikor nem mindent csinál meg az ember, amikor nem hal bele.
magyarnarancs.hu: Akartam kérdezni, hogy ha az ember 180 fokos developpéban áll spiccben, mennyi „lelke” marad arra, hogy ő most Anna Karenina, aki elég a Vronszkij iránt érzett szerelmében?
KA: A kettő ilyen módon nem függ össze. A színpadon már csak Anna Karenina marad, a technikai nehézségek nem. Az egy alap, ami működik, de olyankor már csak a szerep, a személyiség érdekel. Hallgatni kell a zenét, hogy együtt legyek a zenekarral, olyankor már csak az emóciók vannak.
magyarnarancs.hu: A karmesterrel mennyire nehéz az együttműködés? Hiszen az operaénekessel ellentétben a táncos nem tud a dirigenssel szemkontaktust tartani.
KA: Az új karmesterektől mindig félünk, mert ha valaki túl lassan vezényel, akkor szinte már nincs hova húzni a mozdulatot, ha viszont kapkod, akkor alig ér oda az ember. Én épp tegnap kaptam egy bókot A víg özvegy egyik karmesterétől, Silló Istvántól, hogy olyan egyértelmű vagyok, mint egy néptáncos szinte, emiatt jól le tud követni engem. Egyébként gyakran előfordul, hogy a karmesterek és a zenészek nem szeretik a balettzenéket, amit igazán nem értek, mert jó zenék ezek.
magyarnarancs.hu: Jelentős időszak, hét-nyolc év kimaradt a balettkarrieredből, súlyproblémák miatt. A színpadon ma elnézve téged, ezt nehéz elképzelni.
KA: Pedig nagyon keményen küzdöttem ezzel. Papíron az operaház munkatársa voltam, de szerepeket nem táncoltam, legalábbis főszerepeket nem. És bejárhattam gyakorolni.
magyarnarancs.hu: Azért nem lehetett túl egyszerű, hogy valaki a főiskoláról kikerülve egyik főszerepet táncolja a másik után húszévesen, majd bejárhat gyakorolni...
KA: Gyakorlatilag tetszhalott voltam abban az időszakban. Azt gondolom, minden betegségünket magunknak köszönhetjük. Én akkor összeszedtem magamnak egy pajzsmirigy-alulműködést, ami hormonális, illetve súlyproblémákat is okozott. Gyógyszerrel kezelték, a gyógyszert a mai napig szedem, de nem ez volt, ami miatt visszanyertem régi önmagam. Nyilván kellett az a pofon, amikor Keveházi Gábor már papíron is kirúgott az operaházból, ahhoz, hogy összeszedjem magam. Lehet, hogy más fél év alatt megoldotta volna ezt a problémát, én lassú típus vagyok, nekem nyolc év kellett ehhez. Ugyanakkor, ha Harangozó Gyula teszi ezt meg velem, ma nem lennék a pálya közelében. Én pont akkor kerültem vissza a színpadra, amikor már mindenki lemondott rólam.
| ||
magyarnarancs.hu: Te is lemondtál arról, hogy visszatérhetsz?
KA: Igazából sosem.
magyarnarancs.hu: Végül is minek köszönhető, hogy sikerült lefogyni?
KA: Igazán nem tudom a választ. Valami „átkattant”. Sokat segített, hogy jött egy külföldi balettmester, Slawa Muchamedov, akinek imádtam az óráit, aki nagyon inspirált. Célul tűztem ki magamnak, hogy szeretnék vele dolgozni, próbálni is, aminek természetesen a fogyás volt az ára. A visszatérésem utáni első főszerepemre, A hattyúk tavára is ő készített fel, később a Diótörőre, A bajadérra és szinte az összes klasszikus nagybalettre. Sok erőt adott Hágai Katalin, az akkori művészeti vezető bizalma és támogatása is.
magyarnarancs.hu: A közbülső éveket mivel töltötted?
KA: Ekkor foglalkoztam a kortárs tánccal, amit nevezhetünk útkeresésnek vagy akár kényszerpihenőnek.
magyarnarancs.hu: Ha nincs súlyproblémád, soha nem is kalandozol a kortárs tánc területére?
KA: De, akkor is, mert a kortárs tánc sokkal kreatívabb, egész más energiákat mozgat meg. Táncoltam Ladányi Andreával, Kun Attilával és Horváth Csabával, fantasztikus tapasztalatokat szereztem, és nem utolsósorban nekik hetvenkilósan is kellettem. Önmagában a klasszikus balett nem elégítene ki, ugyanakkor én mégis klasszikus táncos vagyok alapvetően.
magyarnarancs.hu: Az interneten van hivatalos weboldalad, a menedzsered elérhetőségével. Egy prímabalerinának, aki alapvetően az anyaintézményében táncol, kizárólag főszerepeket, miért kell menedzser?
KA: Az egy fatális tévedés volt. Már nincs menedzserem, ez az együttműködés nem jött össze. Egyébként az illető keresett meg engem Oláh Zoltánnal, állandó partneremmel közösen, de nem volt sikeres a dolog. Alapvetően nálunk annak, hogy egy művésznek menedzsere legyen, nincs meg a kultúrája. Nyugaton ez természetes, de ott nem egy operaház van, hanem akár több tucat, s ha egy táncos nem érzi jól magát egy társulatban, fogja, és átmegy egy másikba. Én azt várnám, hogy az igazgatóm legyen a menedzserem.
magyarnarancs.hu: Te is szerencsét próbáltál külföldön, ám ez még a súlyproblémás időszak előtt volt, 2000-ben.
KA: Tulajdonképpen nem tehettem mást, el kellett mennem máshol kipróbálnom magam, mert még öt-hat vezető balerina állt a sorban előttem. Olyan nagy művészek, mint Pongor Ildikó, Hágai Katalin, Volf Katalin, Végh Krisztina és Popova Aleszja.
| ||
magyarnarancs.hu: Hát ez tényleg hosszú sor arra a nem túl sok estére és nem túl sok szerepre. Milyen a viszonyotok Popova Aleszjával, a másik prímabalerinával? Nem rivalizáltok?
KA: Aleszja négy évvel idősebb nálam, már a főiskolán egyengette a sorsomat, később együtt jártunk kurzusokra. Aztán akkor is jóban voltunk, amikor bekerültem az operaházba. Most pedig nagyon összezárunk, mert azonos cipőben járunk. Teljesen más művészek vagyunk, neki is mások az erősségei, nekem is.
magyarnarancs.hu: Neked mik az erősségeid?
KA: Én a lassú mozdulatokat, a drámai karaktereket érzem magamhoz közel. Ezért számomra is különleges találkozás volt Makrancos Kata, ami az egyik kedvenc szerepem, de sajnos se tavaly, se idén nem táncoltam. Remélem, még egyszer az életben eltáncolhatom. Sajnos egyébként lassan-lassan kivész a Seregi-repertoár, pedig a mi házunknak többek között ez az erőssége. Itt nem Sylvie Guillem-típusú, hihetetlen adottságú táncosnők vannak, hanem figurák, egyéniségek, és rájuk épült a repertoár. Most meg mintha már csak az lenne a fontos, hogy technikailag minden a helyén legyen, az sem baj, ha iskolásan, olykor sterilen kivitelezve.
magyarnarancs.hu: Milyen a viszonyod a tánckar tagjaival?
KA: Nagyon tisztelem őket, rengeteget dolgoznak, hiszen minden előadásnak ők a bástyái. Míg szólistából több szereposztás van, karból csak egy. Nekem szerencsém van, úgy érzem, szeretnek. Jólesik, hogy látom a csillogást a szemükben. Nagyon nem mindegy, kik állnak az ember körül. Volt, hogy premier után megtapsoltak a színpadon, vagy körbeállva gratuláltak. Egyébként a mindennapokban nem nagyon találkozunk, maximum a folyosón vagy a büfében, mert a szólisták külön próbálnak, balettórára meg a fiúkhoz járok, ott jobb a hangulat.
magyarnarancs.hu: Lesérültél valaha a pályád során?
KA: Még színpadon is! Egy Diótörő közben, szerencsére már csak az előadás végén, de így is egy részleges bokaszalag-szakadást kellett mosolyogva elszenvednem. Persze a sérülések is pszichések.
magyarnarancs.hu: Egyáltalán egy ilyen műfajban, ahol a leginkább összekapcsolódik a lelkiállapot és a fizikai kondíció, hogyan lehet estéről estére a színpadon fizikailag teljesíteni, ha a lélek sérül? Ha aznap valami komoly bánat, fájdalom éri az embert?
KA: Optimális esetben a színpadon mindent elfelejtek, és csak arra koncentrálok, ami a feladat. Megszólal a zene és visz magával, kizárva mindent, de van az az állapot, amikor csak a test működik automatikusan, az agy, a lélek máshol jár. Ezt elméletileg a néző nem veszi észre, csak én tudom. Ehhez kell a hosszú próbafolyamat, hogy a testben automatizmussá váljon a mozgásanyag. Én egyébként is szeretek hosszan próbálni. Legszívesebben az előadás előtti napon is eltáncolnám az egész szerepet, akkor vagyok nyugodt. Ezért nem feltétlen szeretnek a kollégáim, mert másnak más a felkészülési filozófiája, az előző napon már csak kevesebbet foglalkozna a darabbal, és inkább pihenne. Ilyenkor kompromisszumot kell kötni, mondjuk az emelős részeket kihagyjuk, a fiú szólista úgymond csak „lepartnerol”, de ahol a talpam a földet éri, a forgatásokat és promenádokat megcsináljuk.
magyarnarancs.hu: A pénzügyi helyzet, a táncosok anyagi helyzete jelenleg stabil az operaházban?
KA: Amióta Solymosi Tamás közbenjárásának köszönhetően a szereppénzeket rendezték, szólistaként igazán nem panaszkodhatom. Ezt én különösen tudom értékelni, mert tudom, milyen sorban állni a 36 ezer forintos munkanélküli-segélyért. Amikor a kieső évemben kortárs táncos voltam, igencsak meg kellett küzdenem a mindennapi megélhetésért. Nagyon szomorúnak tartom, hogy a kortárs táncművészek nincsenek megfizetve.
| ||
magyarnarancs.hu: Két évvel ezelőtt azt nyilatkoztad, hogy abban a pillanatban szakmai öngyilkosság lenne a gyerekvállalás. Most hogy állsz ezzel a kérdéssel?
KA: Most ideális lenne, de ehhez azért sok mindennek kéne együtt állnia. Tulajdonképpen kicsit irigykedve nézem a kollégáimat, akik domborodó pocakkal jönnek-mennek, ugyanakkor elgondolkodtató, ha sok kismama van egy társulatban, mert az azért jelent valamit. Hiszen egy nőnek egy-két évre mégiscsak menekülési lehetőséget jelent a gyermekvállalás, ha a dolgok nem úgy jönnek össze, ahogy szeretné. Ha most mind szakmailag, mind családilag ideális lenne a helyzetem, azt mondanám, még két-három évet kéne táncolnom, aztán gyereket vállalnom, majd utána visszamenni még kisebb szerepekre.
magyarnarancs.hu: Mit akarsz csinálni a pályád végeztével? Látjuk-e majd a koreográfiáidat tíz év múlva?
KA: Én nem az az alkat vagyok, aki koreográfiákban gondolkodik. Az más típusú embert igényel. Inkább a szerepeimet szeretném átadni, betanítani azoknak, akik utánam jönnek. Azt hiszem, sokat tudnék mesélni egy-egy szerepről.
magyarnarancs.hu: Mi a legnehezebb egy táncos életében?
KA: Hogy formában maradjon. Hogy alázatosan mindennap odaálljon a rúd mellé, és végigcsinálja a balettórát, a napi bemelegítést. Legyőzve saját magát, aznapi kínjait, fájdalmait, akkor is, ha nincsen aznap dolga, és akkor is ha nyolc órát próbál. Sajnos igaz a mondás, hogy ha egy nap kimarad, még nem baj, ha kettő, már megérzem, ha három, már más is észreveszi, látszik a munkámon.
magyarnarancs.hu: Most, hogy a formában levés újra megvalósult, minden falatra odafigyelsz?
KA: Dehogy. Én megőrülnék, ha nem ehetnék meg egy jó steaket vagy egy isteni süteményt, tejszínhabos, forró csokival. Néha persze szól a partnerem, hogy figyeljek oda, mert nehezebben emel fel. Olyankor két-három napig jobban vigyázok, de nem sanyargatom magam. Hedonista vagyok, nagy kanállal eszem az életet. Persze ehhez jelenleg sokkal több kihívásra, feladatra lenne szükségem.
A portrékat készítette: Sióréti Gábor
