A Magyar Narancs idén harminc éves, és a rendszerváltás óta eltelt viharos éveket számba véve ez nem kis dolog. Azért nem, mert szerénytelenül úgy gondoljuk, van teljesítmény a lap mögött. S hogy igazoljuk, hogy szükségtelen álszerénynek lennünk, számos cikket veszünk elő a következő hetekben az archívumból. Alább a Tom Waitsszel készült interjúnkat olvashatja 1992-ből.
De előbb következzen a szerző, Szőnyei Tamás visszaemlékezése, hogyan sikerült a zenészt diktafonvégre kapni.
| A kazetta surrogása Mesélhetnék egy laza sztorit, csattanóval, hogy milyen jól elbeszélgettünk a druszámmal, alig tudtuk letenni a telefont, de megállapodtunk, hogy akár ő jár Budapesten, akár én ejtem útba Los Angelest, feltétlenül folytatjuk majd személyesen is, beülünk valahová stb. Fabrikálhatnék tárcanovellát, úgyse tudják ellenőrizni, hogy igaz-e vagy sem. (Képzeljük el, amint egy magyar oknyomozó újságíró a költségekkel dacolva fölkeresi otthonában Tom Waitst, aki pontosan emlékszik arra, miként és miről beszélgetett telefonon 1992 októberében Szőnyei Tamással, és leleplezi, miket hazudozott az összevissza 27 évvel később:) Helyzet az, hogy alig van mit mesélnem. A kevésből merítve, ami az emlékezetemben maradt, megpróbálom rekonstruálni, hogyan történhetett. Ezt megszervezték nekünk, a Narancsnak, nyilván Tom Waits lemezkiadójának itteni képviselete segítségével. Kellett, hogy legyen ott valaki, akinek szívügye lehetett Tom Waits, mert az eladások számottevő növekedését oktalanság lett volna remélni egy ilyen megjelenéstől. A lapnak viszont jól jött a lehetőség. Nyilván az történt, hogy miután elvállaltam, megszerveztük, hogy a megadott időben magamra húzhassam az ajtót a szerkesztőség azon kevés szobáinak egyikében, ahol normális telefon volt. Értsd: vonalas és üzenetrögzítős és/vagy kihangosításos. Kinek a szobájában? Abban, amin a főszerkesztő és a kiadó vezetője osztozott? Vagy a gazdasági „irodán”? Fene tudja. Az biztos, hogy akkoriban még működött az 1983-ban vásárolt Sony diktafonom, amivel interjúzni szoktam (beépített mikrofonnal, és ha megfelelő hangerővel beszéltek bele, akkor nem csak a kazetta surrogását meg a motor hangját rögzítette). Ha kihangosítós volt az asztali telefon, könnyű dolgom lehetett. Ha nem, akkor a magnómat a fülem és a kagyló közé kellett emelnem, hogy valami a szalagra is menjen a válaszokból. Meg kellett küzdeni az elemekkel, technikai értelemben. Mint a megjelent interjú mutatja, végül is sikerült. Azt gondolom, minden, amit pár perc alatt kihúztam Tom Waitsből, mindaz, amit fölvett a gép, és mindaz, amit sikerült megérteni (vagy kitalálni) a szavaiból, az ott van a papíron. Nem hinném, hogy beférne a Tom Waits legjobb 500 interjúja című kötetbe, de tudtommal első magyar interjúként azért, remélem, elmegy. Az utolsó mondata pedig máig érvényes útmutatásul szolgál számomra. |
Íme a legendás első interjú:
Az előzetes egyeztetés értelmében most senki másnak nincs otthon, csak a Narancs jelentkezésére veszi fel a kagylót a Los Angeles-i lakásában, hogy ötévi szünet után elkészült nagylemeze, a Bone Machine megjelenésének alkalmából interjút adjon.
| ||
Nem mintha tétlenül töltött volna fél évtizedet; eljátszotta a dumálni utáló dídzséj szerepét Jim Jarmusch Törvénytől sújtva című filmjében (minden rendező közül vele szeret legjobban dolgozni, ő készítette mostani I Don't Wanna Grow Up című dalának klipjét is); egy hobót alakított Jack Nicholson partnereként az Ironweedben, kisebb szerepeket a Candy Mountain és a Cold Feet című filmekben (előbbit kedvelte, utóbbit kudarcként élte meg); a Stone Boy végső változatból kivágták a jeleneteit.
Legutóbb viszont Francis Ford Coppola kihagyhatatlan figurát bízott rá új Drakula-adaptációjában (ő Renfield, elmekórtani eset, a vérszívó későbbi szövetségese és áldozata); megírta Jarmusch Éjszaka a Földönjének filmzenéjét, Big Time című koncertfilmjének kerettörténetében pedig mintha saját befutását vitte volna vászonra.
Magyar Narancs: Innen úgy tűnik, Tom Waits, az egykori kívülálló nagyra vitte. Big Time – álom ez vagy valóság?
Tom Waits: Nem tudom.
MN: Magyarországon kultikus hősnek számítasz.
TW: Valóban?
MN: Igen. Az angol és amerikai lapokat olvasva világsztárnak gondollak. Te minek érzed magad?
TW: Te nem tudod, én sem tudom...Nem tudom... Tudod, mindenkiben más kép él... Nem tudom... Itt, Amerikában, azt hiszem, az a beat-boy vagyok, aki iszik és lerobbant alakokról meg likőrről énekel késő éjjel. De tudod, ez általában mindig pontatlan kép, olyan, mint a régi fotók. Bár egy torzított image is jobb, mint a semmilyen.
MN: Közel áll ez az image a valósághoz, ahhoz a Tom Waitshez, akinek magadat tartod?
TW: Azt hiszem, soha senki nem tudja elkapni az igazi képet, kivéve azokat az embereket, akikkel együtt élem az életem, vagyis a családom, a legközelebbi barátaim. Mindenki más, aki a dalok, vagy mint te mondod, újságcikkek alapján akarja meghatározni, ki vagyok, torzképhez jut, mintha halszemoptikán keresztül nézne.
MN: A kép, ami bennünk él rólad, főképp a dalaid és a bennük szereplő figurák nyomán alakult ki. A korai években mintha inkább egyes szám, első személyben énekeltél volna, később pedig inkább egyes szám, harmadikban, mint aki kívülről szemléli az embereket.
TW: Nem is tudom. Soha nem gondolkoztam ezen. Mindenhonnan jönnek a dalok, nagyon gyorsan íródnak, Minden dalom fából, drótból, csontból és szőrből áll össze. Gyorsan születnek, megjelennek, aztán újak jönnek. Nem tudom, első vagy harmadik személyben vannak-e, nem ilyen kategóriákban gondolkozom.
MN: Hogyan születnek a dalaid szereplői, megálmodod, kitalálod őket, vagy találkoztál velük valahol?
TW: Néha az álmaimból jönnek elő, máskor a pohár fenekéről. Néha rájuk találok, máskor ők találnak énrám.
MN: Amikor a dalaidat énekled, akkor szerepeket alakítasz?
TW: Néha igen, néha nem. Olykor igazak, máskor hazugságok.
MN: S mit mondanak neked a filmrendezők: Tom, légy önmagad?
TW: Nem, nem, minden szerep más. Azt kérik tőlem, amit a szerep megkíván.
MN: Pár éve megjelentettünk róla egy portrét. Az utolsó bohém címmel. Mi erről a véleményed?
TW: Nem gondolkozom ezekről a dolgokról. Nem gondolkozom magamról olyan kategóriákban, mint az Első űrhajós vagy az Utolsó pincér vagy a Második Hotelportás. Nem hiszem, hogy bármiben is én volnék az utolsó.
MN: Megváltoztál a korral?
TW: Igen. Senki nem marad ugyanaz. Te is tudod. Te sem vagy már ugyanaz, mindenki változik, ahogy idősebb lesz. Nem különbözöm senkitől. Azért hiszed, hogy más vagyok, mert lemezeket készítek. Él benned rólam egy kép, de én is csak ugyanolyan ember vagyok, mint te. Van egy ház, ahol élek, autót vezetek, eljárok a boltba, bort iszom, rádiót hallgatok, ahogy te is. Ne csinálj belőlem nagy hírességet, azt nem szeretem. Sőt utálom. Dalokat írok és kész. Nem nagy dolog.
| ||
MN: Beszélnél hosszú pályád legfontosabb állomásairól? Egyetlen folyamatként éled meg, vagy voltak mélypontok és csúcspontok?
TW: Az élettörténetemet akarod hallani?
MN: Hát igen, az érdekes lenne.
TW: Hmmm.
MN: Átjössz az új albummal valamikor Európába?
TW: Talán. Nem tudom. Nehéz ügy.
MN: Miért nehéz?
TW: Mert időrabló, drága, és nehéz utazni, távol lenni otthonról. Talán. Ha tizennyolc éves volnék, könnyű lenne. Nem tudom. Esetleg.
MN: Dolgozol új dalokon?
TW: Ja.
MN: Vannak terveid? Egyáltalán, készítesz terveket?
TW: Hamburgba megyek novemberben a nejemmel, dalokat csinálok az Alice Csodaországban színpadi változatához.
MN: Tudsz dalokat írni, ahol épp felakasztod a kalapod?
TW: Ja.
MN: Mindenhol otthon érzed magad?
TW: Nem. Akkor vagyok otthon, ha a családommal vagyok.
MN: Otthon voltál a Los Angeles-i zavargások idején?
TW: Nem, de utána adtam egy koncertet az áldozatok javára.
MN: Mi a véleményed az elnökjelöltekről?
TW: Nincs választék.
MN: Azért elmész szavazni?
TW: Persze.
MN: Mindig elmész?
TW: Igen.
MN: De ha nincs választék, akkor kire szavazol?
TW: Akkor is szavaz az ember. Befogja az orrát és szavaz...
| Pia és cigi Tom Waits 1949-ben született egy kaliforniai kisvárosban. Szülei pedagógusok. Felesége, Kathleen Brennan egyúttal szerző- és munkatársa is, négy gyereket nevelnek. Tom Waitsnek fura kis kecskeszakálla van, viszont övé a legreszelősebb torokhang Louis Armstrong óta. Pia és cigi érlelte/gyilkolta hangszálait két évtizede recsegteti füstös klubokban és fényes lemezeken - mióta pedig üzenetrögzítője van, azon is. "Leave a message... ouoh" - biztat üzenethagyásra egy Bicska Maxira emlékeztető dallamot danolva, mintha csak a pultot törölgető csaposban tartaná a lelket záróra után egy külvárosi csehó zongorájára könyökölve. |
Botránykő ellenfeleknek és barátoknak - 30 évesek lettünk
Lapozzon bele az első Narancs-számokba: új hang, csípős humor. „Lapot indítani: ugrás a sötétbe" - ezzel a mondattal vágtak bele a lapkészítésbe a Magyar Narancs alapító-szerkesztői 1989 őszén, amikor a lapunk megszületett. A rendszerváltás sűrű napjaiban megtáltosodni látszott a sajtópiac: csak 1989-ben 591 új kiadvány jelentkezett be.
