„Nem vagyok angol, nem vagyok király és nem vagyok nő”

  • Vágvölgyi B. András
  • Such György
  • 2019. december 2.

Narancs30

Mennyi? Harminc! Mi harminc? Hát a Magyar Narancs. Mutatjuk mi minden történt e harminc év alatt. Például egy interjú 1992-ben a harmadik köztársaság első államfőjével, Göncz Árpáddal.

A Magyar Narancs idén harminc éves, és a rendszerváltás óta eltelt viharos éveket számba véve ez nem kis dolog. Azért nem, mert szerénytelenül úgy gondoljuk, van teljesítmény a lap mögött. S hogy igazoljuk, hogy szükségtelen álszerénynek lennünk, számos cikket veszünk elő a következő hetekben az archívumból.

A visszatekintő sorozatunk következő darabja egy interjú az 1990 és 2000 közötti köztársasági elnökkel. Göncz Árpádot a kormánypárti MDF és az ellenzéki SZDSZ közti megállapodás eredményeképp 1990 augusztusában választotta államfővé a parlament, majd rendkívüli népszerűségnek örvendve tíz éven keresztül töltötte be ezt a pozíciót. A Narancs 1992. májusában interjúzott vele.

MN: A XVIII. századi filozófus királyokhoz hasonlóan terjedtek el az író-elnökök a 90-es évek Közép-Európájában. Saját személyes példáját is figyelembe véve milyennek látja az értelmiség és a politika viszonyát a politikai változások előtt és után?

GÁ: Azt hiszem, ezt nagyon nehéz mérni. Szelényi Iván beszélt annak idején arról, hogy a szocializmus nem a proletariátus, hanem az értelmiség diktatúrája. Főleg a reformidőszakban a politológus, szociológus, közgazdász értelmiség szerepe messze nagyobb volt az átlagnál. Ez nem csupán magyar jelenség volt, hiszen a vezetés a kommunista mozgalomnak már a kezdeti időszakában is voltaképpen javarészt értelmiségiek kezében összpontosult.

false

 

Az írók esetében az elmúlt rend abból indult ki, hogy annyi állami kanárira van szükség, ahány író egyáltalán ír, és annak fejében, ha mindenki az állam dicsőségét zengi, biztosítja nekik a kendermagot minden napra. Aki ékesebben zengi, annak dupla adagot, aki kevésbé, annak kevesebbet, de azért éhen halni nem hagyta őket – legfeljebb kiadni nem adta ki mindet. Az értelmiség jelentőségét tehát a kommunisták ugyancsak felmérték: és a hatalmat kiszolgáló értelmiséget tisztességesen meg is jutalmazták. Ennek következtében nagyon sok ember ingathatta magát abban az illúzióban, hogy értelmiségiként a dolgok közvetlen menetébe, a döntéshozatalba valamilyen módon beleszólása van. Sokan ki sem ismerték kiszolgáltatott helyzetüket és sokkal inkább a próféták szerepében tetszelegtek.

Ez a szerep most megszűnt. Ami a közvéleményt erősen befolyásoló értelmiségi rétegeket, mindenekelőtt a szavak mestereinek, az íróknak a szerepét illeti, itt a változás kettős: egyrészt – azt hiszem – válságban van az irodalom értékrendje. Másrészt pedig kétségtelen szerepválságba került. Az irodalomnak Magyarországon legalább 200 esztendeje látnoki szerepe volt. Az író joggal érezte magát prófétának akkor is, ha hallgatott – éppen a hallgatása miatt -, akkor is, ha mellébeszélt, vagy a szava képes beszéd volt – ez utóbbi esetben azért, mert több-kevesebb sikerrel próbálta a mondanivalóját a sorok közé rejteni. Tehát így vagy úgy, a közvetlen, erkölcstelen kiszolgálók kivételével, majd’ mindegyikének meglehetett az az elégtétele, hogy a rendelkezésére álló eszközökkel lazít, enyhít, ellenáll, kimond valamit, amit igaznak tart.

Manapság nyugodtan kimondhat bármit fennhangon, legfeljebb azt mondják, hogy manipulál és csúsztat, csak épp hogy sokkal kevesebben figyelnek rá és prófétai méltósága igencsak megkopott. Az a benyomásom, hogy ha eljutunk a tényleges átalakulásnak egy bizonyos fokára, akkor az író és az értelmiségi a társadalmi értékítélete hitelének megfelelő megbecsülésben fog részesülni. És talán közelebb kerül egymáshoz a szakmai és a hivatali protokoll-lista. Nem vagyok benne biztos, hogy ez bekövetkezik, de el tudom képzelni. Tehát az értelmiség önértékelése, szerepének súlya reálisabb lesz.

MN: A múltban volt egyfajta romantikus, patetikus, heroikus értelmiségi magatartás, amely meg akarta változtatni a rendszert. Egy demokráciában viszont lánglelkű filoszok helyett profi politikusokra van szükség. Nem gondolja-e, hogy az említett szerepválságon kívül valamiféle anakronisztikus magatartás is fellelhető, hiszen sokan a mai politikában még mindig úgy akarnak viselkedni, mint ahogy 1989 előtt tették?

GÁ: Ez teljesen természetes. Negyvenesztendős gyakorlatot, éntudatot levetkőzni egyik napról a másikra nagyon nehéz. Az írok szava talán épp ezért egy árnyalattal ma is patetikusabb a szükségesnél. Mikor először találkoztam William Styronnal Budapesten, épp a „Sarusok” című regényem kiadásán huzakodtam a hatósággal hosszú levélváltásokban. Azon a mondaton, teszem azt, hogy „több igazság közül mindig az üldözött igazság igazabb.”

Amikor ezt elmondtam Styronnak, azt felelte, hogy szerencsés ember vagyok, ha nálunk az állam ekkora jelentőséget tulajdonít egyetlen mondatnak, hogy beleszól, kiadható-e vagy sem. „Hát azt hiszik, hogy egy mondattól a világ megváltozik?” Persze én nagyon is éreztem, mi a különbség a kettő között, de ő valahol az író megbecsülését látta abban, hogy egyetlen mondata miatt esetleg évekig kell várnia a könyve kiadására. Vagy épp évekre megszűnhet a „kiadhatósága.”

MN: Sokan nehezen képesek hozzászokni ahhoz, hogy a profik mellett az értelmiség eztán lassan kimarad a politikacsinálásból.

GÁ: Mégiscsak Közép-Európában élünk, s nem véletlen, hogy ez az értelmiségi szerep épp itt alakult ki. A prófétai szerepet Bessenyei óta minden valamire való magyar író örökségként vette-adta tovább. Ez részint abból is következhet, hogy olyan világban éltünk mindig is, ahol „profi” politizálás alig létezett. A mai helyzet sem mutatja semmi jelét, hogy halálra volna ítélve ez a magatartásforma, hiszen ugyancsak nehezen halnak ki mindenfajta hatalom gyakorlóiból azok az automatikusan beletáplált reakciók, hogy elhallgattassák, s hogyan hallgattassák el a nekik nem tetsző véleményt, vagy hogyan éljenek vissza vele.

De mindenesetre a jövő jelét látom abban, hogy mára már kialakult egy harmincnál nem sokkal idősebb, abszolút profi politikus réteg, amely kellően iskolázott, közvetlenül ismeri a külvilágot, nyelveket beszél, és az életét arra tette fel, hogy politizáljon. Az ország politikai szereplőinek nagy többsége azonban még nem ebből a típusból kerül ki.

MN: A jelenlegi parlament liberális pártjai a kerekasztal idején egy gyenge köztársasági elnök koncepcióját tették magukévá. Korábban és azóta is előkerült azonban a középerős elnök koncepciója. Milyennek látja ön saját szerepét és helyzetét a mai hazai politikai rendszerben?

GÁ: Nehéz azt definiálni. Az abszolút gyenge köztársasági elnök köszönő-ember a repülőtéren; az abszolút erős köztársasági elnök pedig leválthat kormányokat, hadat üzenhet a parlament engedélye nélkül. Ma már kezdem azt hinni, hogy az elnök erős vagy gyenge volta nem alkotmányos felhatalmazás kérdése. Például nagyon nehéz volna megtiltani nekem, hogy válaszoljak a Narancs kérdéseire az értelmiség szerepéről. Az angol királynő feltehetően nem beszélne erről. Ha azonban az angol királynő szerepét ajánlják oly nyomatékosan a figyelmembe, akkor ezzel mindössze három problémám akad: nem vagyok angol, nem vagyok király és nem vagyok nő.

Göncz Árpád köztársasági elnök és Antall József miniszterelnök az Országgyűlésben 1990-ben

Göncz Árpád köztársasági elnök és Antall József miniszterelnök az Országgyűlésben 1990-ben

Fotó: Fortepan

Az a fajta „plebejus” elnökség, amit én Magyarországon ösztönösen kialakítottam a magam számára, azt hiszem, törvényszerűen következik a természetemből. Hogy ez erő vagy gyengeség? Egyfelől bizonyára pregnáns megsértése az államfő szokott fogalmához fűződő képzeteknek, másfelől valami olyasféle image alakult ki, ami azt kell higgyem, hogy szeretetet ébreszt. Hogy ez a szeretet vagy rokonszenv hatáskör nélkül valóságos erő-e vagy sem; hogy a morális erő a politikában erőnek számít-e vagy sem, ezt ki-ki maga döntse el.

A velem szemben megnyilvánuló ellenszenvek legalább olyan szikrázóak, mint amilyen meleg a mellettem megnyilvánuló szeretet. A mérhető népszerűségembe bizonyára belejátszik az is, hogy nekem semmi közöm az adóemelésekhez, a benzinár-emeléshez. Afféle „lengéscsillapító” vagyok az állam kocsijában, amelyben a parlament a motor. De lengéscsillapító nélkül, úgy hiszem, az „utas”, az ország népe nehezebben viselné a rázást. S hiszem, hogy kormányozni is bajosabb volna a kocsit.

MN: Mikor és kitől tudta meg, hogy ön lesz a Magyar Köztársaság első legitim elnöke?

GÁ: Először egy fideszes kérdezte meg az SZDSZ valamelyik kongresszusán, hogy miért is nem vállalom, de akkor még egy vállrándítással tettem túl magam ezen a gondolaton. Utána ha jól emlékszem Konrád György vetette fel a kérdést bizalmasan, 1989. október 23-án. Azt válaszoltam, hogy erre nemet nem mondhatok, de egyetlen lépést nem teszek ennek érdekében.

MN: Mikor került szóba a lehetőség egy kicsit komolyabban?

GÁ: Közvetlenül a választások előtt. De amikor az SZDSZ a választásokon alulmaradt, az elnökségem valószínűsége minimálisra csökkent. Ekkor már egy pillanatig sem hittem, hogy a kérdés még felvetődhet. Majd maga Antall József vetette fel újra, és indultak meg a tárgyalások – nélkülem –, mert nekem az volt az álláspontom, hogy a megbeszélések sikerét semmiképpen ne tegyék függővé a személyemtől. Minthogy 68 évet leéltem már anélkül, hogy államfő lettem volna, ezt az állapotot már ugyancsak megszoktam.

MN: Megválasztása óta eltelt két év, és aki figyelemmel kíséri a politikai élet fejleményeit, az tudhatja, hogy az önök viszonya manapság már korántsem olyan felhőtlen.

GÁ: Én nem arra vállaltam kötelezettséget, hogy az elnökségem alatt a gondolkodásmódom megváltozzék. Mint ahogy a miniszterelnök úr sem, hogy az övé. Nem tudom felmérni, hogy őrá mekkora nyomás nehezedik. Nyilvánvaló, hogy mindenkori álláspontját nagy mértékben befolyásolják a koalíció, valamint a tulajdon pártjának belső erőviszonyai, és az ezzel kapcsolatos kényszerű kompromisszumok. Az én helyzetem hasonlíthatatlanul könnyebb, mert ilyesfajta kompromisszumokra nem szorulok rá. Éppen ezért, esetenként élve az alkotmány nyújtotta lehetőségekkel, feltehetek kérdéseket például az Alkotmánybíróságnak.

Göncz Árpád és felesége, Göntér Mária Zsuzsanna Gödön - 1991

Göncz Árpád és felesége, Göntér Mária Zsuzsanna Gödön - 1991

 

Egyébként nagyon ritkán éltem eddig az alkotmányos jogosítványaimmal. Őszintén szólva nem értem az ilyen alkalmak szülte felhorkanásokat, hiszen mindezek lehetősége eleve benne foglaltatik a jogkörömben. Én soha nem igényeltem alkotmánymódosítást, hisz ebben az alkotmányban nagyon kényelmesen érzem magam.

MN: Látván a rádió és a tv alelnökeinek kinevezése után bekövetkezett zűrzavart, az elnök úr most is ugyanúgy döntene?

GÁ: Feltétlenül. Az alelnökök kinevezése nem volt olyan súlyú ügy, hogy morálisan joggal állíthattam volna – az Alkotmánybíróság korábbi döntését figyelembe véve –, hogy az ország kormányzásának demokratizmusát veszélyezteti.

Gyermekeivel - 1956 nyara

Gyermekeivel - 1956 nyara

 

MN: Olyan pletykák is keringtek, hogy az alelnökök kinevezése mögött az SZDSZ-vezetés és ön közötti ellentétek húzódnak meg.

GÁ: Ilyesmi föl sem merült. Meg kell hogy mondjam: nem az SZDSZ vezetősége hozza az én döntéseimet, hanem saját magam.

MN: A jelenlegi politikai életben mik a céljai és mik a lehetőségei?

GÁ: Nagyon örülnék, ha elnökségem idején Magyarország egy-két lépéssel közelebb kerülne a valódi demokráciához. A demokratikus intézményrendszer már nagyjából megvan, de még nem tanultuk meg ennek az íratlan illemszabályait. E célomat persze nem tudom egymagam megvalósítani, csak mindenki mással együtt. A szavam, netán a magatartásom talán azért nyom a latban valamit, mert tudni lehet rólam, hogy bizonyos kérdésekben – a demokrácia kérdéseiben – nem ismerek alkut. Többek közt következetesen békességre „uszítok.” Ezt az esetenként nagyon is kellemetlen uszítást hol innét, hol onnét veszik rossz néven, mert aki épp nem kívánja, az nem kedveli, ha kedvét szegik.

MN: Milyen távol vagy közel vannak a kitűzött céljai?

GÁ: Nem érzem, hogy nagyon távoliak volnának. Megvalósulásukhoz arra volna szükség, hogy mindenki mindenekelőtt a maga lelkiismeretét vizsgálja, és csak ha azzal dűlőre jutott, lásson neki a másoké vizsgálatának. Bár kétségtelen, hogy másokét vizsgálni sokkal könnyebb. Szeretném hinni, hogy nekem is van lelkiismeretem, bár elég hamar megtanultam, hogy az nem politikai, hanem magánéleti kategória. Ennek ellenére megengedem magamnak azt a luxust, hogy a magánéletemben négy fal közt, a közéletben jogi köntösbe öltöztetve, nyilvánosan, de mindig a lelkiismeretem diktálja a döntéseimet. Hitem szerint: a köz javára.

Göncz Árpád 2015. október 16-án hunyt el, a Magyar Narancs akkor címlapon emlékezett meg a volt köztársasági elnökről.

Göncz Árpád (1922-2015)

November 6-án temetik a harmadik Magyar Köztársaság első elnökét, Göncz Árpádot. Halála napján, október 6-án írta róla az alábbiakat a szerk. A szöveget eddig sehol nem publikált fotókkal illusztráltuk. Nagy ember volt; és nem azért, mert lett volna egy vagy kettő hatalmas, legalább a szűkebb hazánkat a sarkaiból kifordító tette; hanem azért, mert az igazán éles határhelyzetekben (lásd fentebb) helyesen döntött.

Neked ajánljuk