A szerk.

Göncz Árpád (1922–2015)

A szerk.

November 6-án temetik a harmadik Magyar Köztársaság első elnökét, Göncz Árpádot. Halála napján, október 6-án írta róla az alábbiakat a szerk. A szöveget eddig sehol nem publikált fotókkal illusztráltuk.

Nagy ember volt; és nem azért, mert lett volna egy vagy kettő hatalmas, legalább a szűkebb hazánkat a sarkaiból kifordító tette; hanem azért, mert az igazán éles határhelyzetekben (lásd fentebb) helyesen döntött. Nem egyszer, nem kétszer. Ha mindehhez hozzávesszük katolikus vallását, olyan életút áll előttünk, amelybe sem a (mérsékelt) jobb-, sem a (mérsékelt) baloldal belekötni nem tudott.

Nem véletlen, hogy az 1990-es választások utáni két legnagyobb párt, a kormányra került MDF és az ellenzékbe szorult SZDSZ paktumában – e negatív felhangokkal terhes kifejezés valójában ésszerű kompromisszumot takart, amit az ország stabil kormányozhatósága érdekében kötöttek az ellenérdekelt felek – Göncz Árpád személye volt a kulcselem. Az ellenzéki párt megkapja az államfői posztot, cserébe hozzájárul a törvényhozói munkát gúzsba kötő kétharmados törvények alapos megritkításához. A liberális SZDSZ politikusához valójában az MDF-es konzervatív miniszterelnök, Antall József ragaszkodott – kevés hibátlan döntéseinek egyike volt ez.

Így lett Göncz előbb ideiglenes, majd 1990. augusztus 3-tól két cikluson át, 2000. augusztus 4-ig tényleges köztársasági elnök.

 

2002 nyara. Baráti találkozón Jancsó Miklóssal

2002 nyara. Baráti találkozón Jancsó Miklóssal

Fotó: Tóth Mária gyűjteményéből

Hivatali ideje alatt a legnépszerűbb politikus volt; ezt mindenekelőtt a nem szerepként magára vett, hanem őszintén megélt, belülről fakadó plebejussága magyarázza. Ahogyan a beiktatási beszédében megfogalmazta: „Nem vagyok hát alkalmas rá, hogy szűk osz­tály­érdekek kovácsa legyek. Ha szolgálni kívánok valakit, azokat szolgálom, akiknek szolgálójuk nincsen: a védteleneket, akiknek sem a darutollas úri világban, sem az egyenlők közt egyenlőbbek világában nem jutott jó szó, akik a versenytársadalom versenyképtelenjei, akiknek nincs eszközük megvédeni önmagukat, s akik épp ezért leginkább szorulnak véde­lemre.” Legkevésbé sem megjátszott közvetlensége, nyugodtságot és bölcsességet árasztó alakja mind azt a képet erősítette, amelyet a vele rokonszenvező sajtó is rendre közvetített róla: a szerethető nagypapafigurát, ami ­valószínűleg a legtovább fog megmaradni Göncz Árpádról a közemlékezetben. Noha ő maga erre okot nemigen adott, tény az is, hogy a személye iránti rokonszenv olykor átcsapott egyfajta túlhajtott negédességbe, ami nem csak a politikai ellenfeleit irritálta.

A Göncz Árpád iránti bizalom ugyanis igen gyorsan elolvadt az akkori jobboldalon. Főleg, hogy az eleve sem volt túlontúl széles, mivel Antallnak lényegében erőszakkal kellett lenyomnia „népi-nemzeti” belső ellenzéke (vagy­is az MDF derékhada) torkán Göncz köztársasági elnökségét. Amely pártellenzék aztán, Göncz igen aktív államfőségét megtapasztalva, minduntalan emlékeztette is miniszterelnökét arra: lám, a megkerülésükkel kötött paktum mégiscsak hibás döntés volt.

1997 február 22. A Fővárosi Nagycirkuszban

1997 február 22. A Fővárosi Nagycirkuszban

Fotó: Tóth Mária gyűjteményéből

Hajdani összefoglaló írásunkban (Az elnök tíz éve, Magyar Narancs, 2000. június 1.) részletesen tárgyaltuk azt a folyamatot, amelynek során a két gyermekkori barát, Antall József és Göncz Árpád fokozatosan szembekerült egymással. Ritkán emlegetik, de konfliktusuk elmélyülése részben magyarázható a sértődékenységre, illetve a makacsságra való erős hajlamukkal is. Gönczben volt egyfajta bizonyítási kényszer, hogy ő nem puszta „paktumtétel”, hanem önálló politikai tényező, aki ráadásul a legnépszerűbb a nép körében. Antall pedig képtelen volt tolerálni ezt. A miniszterelnök csalódásának okát később éppen Göncz Árpád fogta meg a legjobban: „Amikor elnök lettem, azt hitték, hogy mazsola leszek a kalácsban. Aztán kiderült, hogy kavics.” S ahogy ez lenni szokott, a kölcsönös sértettség és megbántottság spiráljából nem volt kiút: Göncz úgy érezte, Antall nem fogadja el igazán, Antall meg arról panaszkodott, Göncz nem megértő.

Bármennyire okadatolható is e személyes rivalizálás, azért ennél többről volt szó. Az új kormány első nagy próbatételekor, a taxisblokád idején, miután az ország közúti közlekedése gyakorlatilag megbénult, a kabinet egy titkos határozatban úgy döntött, hogy a „törvényes rend helyreállítása érdekében” a honvédséget is bevetik. Göncz Árpád azonban nyilatkozatban szólította fel a kormányt a benzin­áremelés (ami miatt a demonstráció elkezdődött) felfüggesztésére, a taxisokat a normális helyzet helyreállítására, a fegyveres erők főparancsnokaként pedig kijelentette, hogy a katonák a laktanyában maradnak. A liberális és a baloldalon uralkodó nézet szerint a köztársasági elnök végső soron a vérontást akadályozta meg így. Az akkor kórházban lévő Antall ­reakciójáról keveset tudni; a miniszterelnököt utóbb egyre vehemensebben támadó belső ellenzéke akkor, szellemi örököseik pedig évek múltán is azt állították, hogy Göncz a felforgatók pártjára állt a törvényes magyar kormánnyal szemben.

A diplomáciai testület tagjai köszöntik 80. születésnapján

A diplomáciai testület tagjai köszöntik 80. születésnapján

Fotó: Tóth Mária gyűjteményéből

Antall és hívei pecsétnyomóként (a mából nézve, afféle preschmittpáli módon) értelmezték az államfő szerepét; a miheztartás végett a kormánypártok több alkalommal is az Alkotmánybírósághoz fordultak az elnöki hatáskör pontos értelmezéséért. A végleg lejtmenetre került kormányon azonban az sem segített, hogy az AB-döntések szűkítették az elnöki mozgásteret: Göncz népszerűsége tovább nőtt, Antallé és kormányáé pedig zuhant. Ráadásul, ha szükségét érezte, Göncz maximálisan be is játszotta a neki rendelt pályát. A médiaháborúként ismert eseménysor azzal indult, hogy az államfő lelkiismereti okokra hivatkozva nem írta alá Antall József rádiós és televí­ziós alelnökjelöltjeinek a kinevezését sem 1991 júniusában, sem az év októberében. A miniszterelnök harmadjára is felterjesztette az embereit; és jogilag neki volt igaza e hatásköri vitában. A tágabb kontextus nélkül azonban nem érthető, mit értett Göncz „lelkiismereti okokon”. Az MDF frakcióvezetője nem sokkal azelőtt publikálta elhíresült írását (ez volt a Kónya-dolgozat), amelyben elérkezettnek látta az időt a köztévé és -rádió „politikai arculatának megváltoztatására”. Ekkor került elő a leghangosabban az a jobboldali érv, hogy Gönczöt valójában az SZDSZ tüzeli, a köztársasági elnök megsérti a pártsemlegesség kívánalmát. Az államfővel szembeni, nemegyszer alpári stílusú jobboldali hecckampány – például az idő tájt kezdett terjedni az a rágalom, hogy a börtönben besúgó volt – csúcspontja 1992. október 23. volt, amikor az 56-os elítélt Göncz Árpád nem mondhatta el ünnepi beszédét az Országház előtt: radikális 56-os szervezetek, Árpád-sávos zászlós szkinhedek fojtották bele a szót. Máig nem tisztázott, hogy a botránykeltésben mi volt a szerepe a Belügyminisztériumnak.

1999. október 20. Látogatás a Magyar Fotográfusok Házában

1999. október 20. Látogatás a Magyar Fotográfusok Házában

Fotó: Tóth Mária gyűjteményéből

Bár a kollektív emlékezet az 1990–1993 közötti időszakot az Antall–Göncz-konfliktusok sorozataként idézi meg, volt legalább egy rendkívül fontos mozzanat, amely ennek az ellenkezőjét mutatta. Az 1993-ban megkötött magyar–ukrán alapszerződésben a magyar kormány 1990 után először deklarálta kétoldalú megállapodásban, hogy nincsenek területi követelései. Antallnak e passzusért keményen meg kellett küzdenie pártja radikálisaival – emlékezzünk, a magyar szélsőjobb intézményes zászlóbontása e határklauzula becikkelyezéséhez kapcsolódik: ez vezetett ugyanis Csurka István és hívei kiválásához, a MIÉP megalakításához. Göncz ebben tőle telhetően segítette a kormányfőt, részint diplomáciailag, részint azzal, hogy egyértelműen támogatta az alapszerződés megkötését.

A jobboldal Göncz-fóbiája az 1994-es kormányváltás után is megmaradt. A Fidesz a saját akkori szerepét jócskán eltúlozva (épp hogy bekerültek a parlamentbe) azt az államfői ki­jelentést sérelmezte, miszerint az „MSZP–SZDSZ-koalíciónak nincs alternatívája”. Nem kizárt, hogy szándékosan értették félre a mondatot: a szövegösszefüggésből ugyanis kitetszik, hogy Göncz az MSZP egyedüli kormányzását tekintette a koalíció nem alternatívájának. A jobboldalon kifogásolták továbbá feltűnő passzivitását is, például hogy nem szólalt meg a Bokros-csomag kihirdetésekor. Valószínűbb azonban, hogy Göncz elfogadta: szerepe elsősorban reprezentatív, a politikai aktivitás nem fér bele elnökségébe. Ezt az a tény is erősíti, hogy az első Orbán-kormány idején is észrevétlen maradt; volt, aki a szemére is hányta, hogy például az akkori cigányellenes intézkedéseket (Rádió utca, Zámoly) szó nélkül hagyta. Orbánék (akiknek kétévnyi Göncz-elnökség jutott) nem is bántották, inkább tisztelettel kezelték. Egyetlen esetben nézték látványosan levegőnek, amikor Kunos Péter bankár kegyelmi kérvényét Göncz aláírta, Dávid Ibolya igazságügyi miniszter viszont nem ellenjegyezte. (Vagy­is a kérvényt elutasították.)

2002. március 26. Az Ulpius-ház avatásán Vallai Péterrel

2002. március 26. Az Ulpius-ház avatásán Vallai Péterrel

Fotó: Tóth Mária gyűjteményéből

Az, hogy az SZDSZ „bábja” lett volna, kevéssé valószínű. Nézeteiben sokkal közelebb állt egy szociáldemokrata típusú, kisember-védő párthoz, mint egy liberálishoz. Második elnöki ciklusában (1995–2000) magánbeszélgetésekben többször is hangot adott azon véleményének, hogy erősebb (és igazibb) szakszervezetek kellenének Magyarországon. Habitusa is ellentmond a „báb”-mentalitásnak; Göncz mindig minden véleményt igyekezett meghallgatni, ám ha azt érezte, hogy a kelleténél erőszakosabban próbálja őt valaki meggyőzni a maga igazáról, akkor (egykorú elbeszélések szerint) paprikavörös lett, és nagyon be tudott gurulni; ismerői szerint olyankor jobb volt nem a közelében lenni.

Elnöki mandátuma utáni pályájáról alig tudunk valamit. 2002 után a nyilvánosságban elvétve bukkant fel a neve; születésnapi megemlékezésekkor, vagy elnökségének valamely kerek évfordulójakor (például 2010-ben). Ez nemcsak elhúzódó betegségével függött össze (bár elsősorban azzal), hanem csöndes, a reflektorfényt önszántából inkább kerülő, visszahúzódásra hajlamos személyiségével is. Higgadtsága, közvetlensége már ekkor, a magyar politika végzetes eldurvulásának éveiben is hiányzott.

Neked ajánljuk

Meghalt Schlecht Csaba

  • narancs.hu

A Lánchíd Rádió és a Magyar Nemzet egykori főszerkesztője, Simicska Lajos jobbkeze, a Kaya Ibrahim-ügy központi figurája 63 éves volt.