A szerk.

Göncz Árpád (1922–2015)

A szerk.

November 6-án temetik a harmadik Magyar Köztársaság első elnökét, Göncz Árpádot. Halála napján, október 6-án írta róla az alábbiakat a szerk. A szöveget eddig sehol nem publikált fotókkal illusztráltuk.

Nagy ember volt; és nem azért, mert lett volna egy vagy kettő hatalmas, legalább a szűkebb hazánkat a sarkaiból kifordító tette; hanem azért, mert az igazán éles határhelyzetekben (lásd fentebb) helyesen döntött. Nem egyszer, nem kétszer. Ha mindehhez hozzávesszük katolikus vallását, olyan életút áll előttünk, amelybe sem a (mérsékelt) jobb-, sem a (mérsékelt) baloldal belekötni nem tudott.

Nem véletlen, hogy az 1990-es választások utáni két legnagyobb párt, a kormányra került MDF és az ellenzékbe szorult SZDSZ paktumában – e negatív felhangokkal terhes kifejezés valójában ésszerű kompromisszumot takart, amit az ország stabil kormányozhatósága érdekében kötöttek az ellenérdekelt felek – Göncz Árpád személye volt a kulcselem. Az ellenzéki párt megkapja az államfői posztot, cserébe hozzájárul a törvényhozói munkát gúzsba kötő kétharmados törvények alapos megritkításához. A liberális SZDSZ politikusához valójában az MDF-es konzervatív miniszterelnök, Antall József ragaszkodott – kevés hibátlan döntéseinek egyike volt ez.

Így lett Göncz előbb ideiglenes, majd 1990. augusztus 3-tól két cikluson át, 2000. augusztus 4-ig tényleges köztársasági elnök.

 

2002 nyara. Baráti találkozón Jancsó Miklóssal

2002 nyara. Baráti találkozón Jancsó Miklóssal

Fotó: Tóth Mária gyűjteményéből

Hivatali ideje alatt a legnépszerűbb politikus volt; ezt mindenekelőtt a nem szerepként magára vett, hanem őszintén megélt, belülről fakadó plebejussága magyarázza. Ahogyan a beiktatási beszédében megfogalmazta: „Nem vagyok hát alkalmas rá, hogy szűk osz­tály­érdekek kovácsa legyek. Ha szolgálni kívánok valakit, azokat szolgálom, akiknek szolgálójuk nincsen: a védteleneket, akiknek sem a darutollas úri világban, sem az egyenlők közt egyenlőbbek világában nem jutott jó szó, akik a versenytársadalom versenyképtelenjei, akiknek nincs eszközük megvédeni önmagukat, s akik épp ezért leginkább szorulnak véde­lemre.” Legkevésbé sem megjátszott közvetlensége, nyugodtságot és bölcsességet árasztó alakja mind azt a képet erősítette, amelyet a vele rokonszenvező sajtó is rendre közvetített róla: a szerethető nagypapafigurát, ami ­valószínűleg a legtovább fog megmaradni Göncz Árpádról a közemlékezetben. Noha ő maga erre okot nemigen adott, tény az is, hogy a személye iránti rokonszenv olykor átcsapott egyfajta túlhajtott negédességbe, ami nem csak a politikai ellenfeleit irritálta.

A Göncz Árpád iránti bizalom ugyanis igen gyorsan elolvadt az akkori jobboldalon. Főleg, hogy az eleve sem volt túlontúl széles, mivel Antallnak lényegében erőszakkal kellett lenyomnia „népi-nemzeti” belső ellenzéke (vagy­is az MDF derékhada) torkán Göncz köztársasági elnökségét. Amely pártellenzék aztán, Göncz igen aktív államfőségét megtapasztalva, minduntalan emlékeztette is miniszterelnökét arra: lám, a megkerülésükkel kötött paktum mégiscsak hibás döntés volt.

1997 február 22. A Fővárosi Nagycirkuszban

1997 február 22. A Fővárosi Nagycirkuszban

Fotó: Tóth Mária gyűjteményéből

Hajdani összefoglaló írásunkban (Az elnök tíz éve, Magyar Narancs, 2000. június 1.) részletesen tárgyaltuk azt a folyamatot, amelynek során a két gyermekkori barát, Antall József és Göncz Árpád fokozatosan szembekerült egymással. Ritkán emlegetik, de konfliktusuk elmélyülése részben magyarázható a sértődékenységre, illetve a makacsságra való erős hajlamukkal is. Gönczben volt egyfajta bizonyítási kényszer, hogy ő nem puszta „paktumtétel”, hanem önálló politikai tényező, aki ráadásul a legnépszerűbb a nép körében. Antall pedig képtelen volt tolerálni ezt. A miniszterelnök csalódásának okát később éppen Göncz Árpád fogta meg a legjobban: „Amikor elnök lettem, azt hitték, hogy mazsola leszek a kalácsban. Aztán kiderült, hogy kavics.” S ahogy ez lenni szokott, a kölcsönös sértettség és megbántottság spiráljából nem volt kiút: Göncz úgy érezte, Antall nem fogadja el igazán, Antall meg arról panaszkodott, Göncz nem megértő.

Bármennyire okadatolható is e személyes rivalizálás, azért ennél többről volt szó. Az új kormány első nagy próbatételekor, a taxisblokád idején, miután az ország közúti közlekedése gyakorlatilag megbénult, a kabinet egy titkos határozatban úgy döntött, hogy a „törvényes rend helyreállítása érdekében” a honvédséget is bevetik. Göncz Árpád azonban nyilatkozatban szólította fel a kormányt a benzin­áremelés (ami miatt a demonstráció elkezdődött) felfüggesztésére, a taxisokat a normális helyzet helyreállítására, a fegyveres erők főparancsnokaként pedig kijelentette, hogy a katonák a laktanyában maradnak. A liberális és a baloldalon uralkodó nézet szerint a köztársasági elnök végső soron a vérontást akadályozta meg így. Az akkor kórházban lévő Antall ­reakciójáról keveset tudni; a miniszterelnököt utóbb egyre vehemensebben támadó belső ellenzéke akkor, szellemi örököseik pedig évek múltán is azt állították, hogy Göncz a felforgatók pártjára állt a törvényes magyar kormánnyal szemben.

A diplomáciai testület tagjai köszöntik 80. születésnapján

A diplomáciai testület tagjai köszöntik 80. születésnapján

Fotó: Tóth Mária gyűjteményéből

Antall és hívei pecsétnyomóként (a mából nézve, afféle preschmittpáli módon) értelmezték az államfő szerepét; a miheztartás végett a kormánypártok több alkalommal is az Alkotmánybírósághoz fordultak az elnöki hatáskör pontos értelmezéséért. A végleg lejtmenetre került kormányon azonban az sem segített, hogy az AB-döntések szűkítették az elnöki mozgásteret: Göncz népszerűsége tovább nőtt, Antallé és kormányáé pedig zuhant. Ráadásul, ha szükségét érezte, Göncz maximálisan be is játszotta a neki rendelt pályát. A médiaháborúként ismert eseménysor azzal indult, hogy az államfő lelkiismereti okokra hivatkozva nem írta alá Antall József rádiós és televí­ziós alelnökjelöltjeinek a kinevezését sem 1991 júniusában, sem az év októberében. A miniszterelnök harmadjára is felterjesztette az embereit; és jogilag neki volt igaza e hatásköri vitában. A tágabb kontextus nélkül azonban nem érthető, mit értett Göncz „lelkiismereti okokon”. Az MDF frakcióvezetője nem sokkal azelőtt publikálta elhíresült írását (ez volt a Kónya-dolgozat), amelyben elérkezettnek látta az időt a köztévé és -rádió „politikai arculatának megváltoztatására”. Ekkor került elő a leghangosabban az a jobboldali érv, hogy Gönczöt valójában az SZDSZ tüzeli, a köztársasági elnök megsérti a pártsemlegesség kívánalmát. Az államfővel szembeni, nemegyszer alpári stílusú jobboldali hecckampány – például az idő tájt kezdett terjedni az a rágalom, hogy a börtönben besúgó volt – csúcspontja 1992. október 23. volt, amikor az 56-os elítélt Göncz Árpád nem mondhatta el ünnepi beszédét az Országház előtt: radikális 56-os szervezetek, Árpád-sávos zászlós szkinhedek fojtották bele a szót. Máig nem tisztázott, hogy a botránykeltésben mi volt a szerepe a Belügyminisztériumnak.

1999. október 20. Látogatás a Magyar Fotográfusok Házában

1999. október 20. Látogatás a Magyar Fotográfusok Házában

Fotó: Tóth Mária gyűjteményéből

Bár a kollektív emlékezet az 1990–1993 közötti időszakot az Antall–Göncz-konfliktusok sorozataként idézi meg, volt legalább egy rendkívül fontos mozzanat, amely ennek az ellenkezőjét mutatta. Az 1993-ban megkötött magyar–ukrán alapszerződésben a magyar kormány 1990 után először deklarálta kétoldalú megállapodásban, hogy nincsenek területi követelései. Antallnak e passzusért keményen meg kellett küzdenie pártja radikálisaival – emlékezzünk, a magyar szélsőjobb intézményes zászlóbontása e határklauzula becikkelyezéséhez kapcsolódik: ez vezetett ugyanis Csurka István és hívei kiválásához, a MIÉP megalakításához. Göncz ebben tőle telhetően segítette a kormányfőt, részint diplomáciailag, részint azzal, hogy egyértelműen támogatta az alapszerződés megkötését.

A jobboldal Göncz-fóbiája az 1994-es kormányváltás után is megmaradt. A Fidesz a saját akkori szerepét jócskán eltúlozva (épp hogy bekerültek a parlamentbe) azt az államfői ki­jelentést sérelmezte, miszerint az „MSZP–SZDSZ-koalíciónak nincs alternatívája”. Nem kizárt, hogy szándékosan értették félre a mondatot: a szövegösszefüggésből ugyanis kitetszik, hogy Göncz az MSZP egyedüli kormányzását tekintette a koalíció nem alternatívájának. A jobboldalon kifogásolták továbbá feltűnő passzivitását is, például hogy nem szólalt meg a Bokros-csomag kihirdetésekor. Valószínűbb azonban, hogy Göncz elfogadta: szerepe elsősorban reprezentatív, a politikai aktivitás nem fér bele elnökségébe. Ezt az a tény is erősíti, hogy az első Orbán-kormány idején is észrevétlen maradt; volt, aki a szemére is hányta, hogy például az akkori cigányellenes intézkedéseket (Rádió utca, Zámoly) szó nélkül hagyta. Orbánék (akiknek kétévnyi Göncz-elnökség jutott) nem is bántották, inkább tisztelettel kezelték. Egyetlen esetben nézték látványosan levegőnek, amikor Kunos Péter bankár kegyelmi kérvényét Göncz aláírta, Dávid Ibolya igazságügyi miniszter viszont nem ellenjegyezte. (Vagy­is a kérvényt elutasították.)

2002. március 26. Az Ulpius-ház avatásán Vallai Péterrel

2002. március 26. Az Ulpius-ház avatásán Vallai Péterrel

Fotó: Tóth Mária gyűjteményéből

Az, hogy az SZDSZ „bábja” lett volna, kevéssé valószínű. Nézeteiben sokkal közelebb állt egy szociáldemokrata típusú, kisember-védő párthoz, mint egy liberálishoz. Második elnöki ciklusában (1995–2000) magánbeszélgetésekben többször is hangot adott azon véleményének, hogy erősebb (és igazibb) szakszervezetek kellenének Magyarországon. Habitusa is ellentmond a „báb”-mentalitásnak; Göncz mindig minden véleményt igyekezett meghallgatni, ám ha azt érezte, hogy a kelleténél erőszakosabban próbálja őt valaki meggyőzni a maga igazáról, akkor (egykorú elbeszélések szerint) paprikavörös lett, és nagyon be tudott gurulni; ismerői szerint olyankor jobb volt nem a közelében lenni.

Elnöki mandátuma utáni pályájáról alig tudunk valamit. 2002 után a nyilvánosságban elvétve bukkant fel a neve; születésnapi megemlékezésekkor, vagy elnökségének valamely kerek évfordulójakor (például 2010-ben). Ez nemcsak elhúzódó betegségével függött össze (bár elsősorban azzal), hanem csöndes, a reflektorfényt önszántából inkább kerülő, visszahúzódásra hajlamos személyiségével is. Higgadtsága, közvetlensége már ekkor, a magyar politika végzetes eldurvulásának éveiben is hiányzott.

Figyelmébe ajánljuk

Gombaszezon

Michelle a magányos vidéki nénik eseménytelen, szomorú életét éli. Egyetlen barátnőjével jár gombászni, vagy viszi őt a börtönbe, meglátogatni annak fiát, Vincent-t.

Világító árnyak

A klasszikus balett alapdarabját annak leghíresebb koreográfiájában, az 1877-es Marius Petipa-féle változatában vitte színre Albert Mirzojan, Ludwig Minkus zenéjére.

Huszein imám mártíromsága

Az Izrael és Irán között lezajlott tizenkét napos háború újra rádöbbentette a régió népeit: új közel-keleti hatalmi rend van kialakulóban. Az egyre élesebben körvonalazódó kép azonban egyre többeket tölt el félelemmel.

„A lehetőségek léteznek”

Úgy tűnik, hogy az emberi történelem és politika soha nem fog megváltozni. Kőbalta, máglyán égő „eretnekek”, százéves háborúk, gulágok… Vagy­is mi sohasem fogunk megváltozni. Reménytelen.

Taxival Auschwitzba

Idén áprilistól a francia közszolgálati televízió közel kilenc­órányi dokumentumfilm-folyamban mutatta be azt a három történelmi pert, amelyek során 1987 és 1998 között a náci kollaboráns Vichy-rezsim egykori kiszolgálóinak kellett számot adniuk bűneikről. A három film mindegyike más-más oldalról mutatja be a megszállás időszakát. A YouTube-on is hozzáférhető harmadiknak van talán a leginkább megszívlelendő tanulsága.

Lábujjhegyen

A hízelgéseknek, a geopolitikai realitásoknak és a szerencsének köszönhetően jól zárult a hágai NATO-csúcs. Azonban az, hogy a tagállamok vezetői jól tudják kezelni az Egyesült Államok elnökének egóját, nem a transzatlanti kapcsolatok legszilárdabb alapja.

Milliókat érő repedések

Évekig kell még nézniük a tátongó repedéseket és leváló csempéket azoknak a lakóknak, akik 2016-ban költöztek egy budafoki új építésű társasházba. A problémák hamar felszínre kerültek, most pedig a tulaj­donosok perben állnak a beruházóval.

Egyenlőbbek

Nyilvánosan megrótta Szeged polgármestere azokat a képviselőket – köztük saját szövetségének tagjait –, akik nem szavazták meg, hogy a júliustól érvényes fizetésemelésük inkább a szociális alapba kerüljön. E képviselők viszont azt szerették volna, hogy a polgármester és az alpolgármesterek bérnövekménye is közcélra menjen.

Pillanatnyi nehézségek

Gyors viták, vetélkedő erős emberek, ügynöközés és fele-fele arányban megosztott tagság: megpróbáltuk összerakni a szép reményekkel indult, de a 2026-os választáson a távolmaradás mellett döntő liberális párt történetét.