A szürke eminenciás, aki a magyar gazdaság passzátszelét fújja címmel közölt 2017-ben portrécikket az Index az akkor 40 éves Nagy Mártonról, a Magyar Nemzeti Bank (MNB) akkori második emberéről. A cikk azóta sem cáfolt állításaiból leginkább a gátlástalan, nagyszájú, a kollegialitást és a szolidaritást hírből sem ismerő karrierista képe maradt emlékezetes, de legalább ekkora súllyal volt benne az is, hogy Nagy – szemben a többnyire ostoba Fidesz-törtetőkkel –, nemcsak okos fiú, nagy tudású szakember, de nélkülözhetetlen vezetője is a MNB-nek. Az öt évvel ezelőtti portré szerint Nagy volt az, aki „össze tud rakni” szakpolitikai változtatási javaslatokat anélkül, hogy „valami komoly hibától azonnal megroppanjon az ország”, akinek „általában igaza van”, aki „egyébként határozottan próbál megmaradni egyfajta szakmai tekintélynek”. 2017-ben még nyilván hihetőnek tűnhetett, hogy valóban a százezres öltönyökben feszítő, sport Audival száguldozó „társasági ember” a legalkalmasabb arra, hogy „kitakarítsa a lakást” Matolcsy egy-egy ámokfutása után. Azzal viszont biztosan nem zárta magát a bankelnök szívébe, hogy az MNB-alapítványok körül kirobbant botrányok egyike után – ekkor vált szállóigévé a „közpénz-jelleg elveszítése” – Nagy állítólag személyesen jelentkezett be Orbán Viktorhoz a jegybankelnöki posztra. Nem tudni, hogy Orbán Viktor hogyan fogadta az alelnök „generációváltásra” vonatkozó javaslatát, minden esetre a papírforma érvényesült: Matolcsy a helyén maradt.
Nagy Márton végül 2020 májusában távozott az MNB-től,
hivatalosan „más fontos megbízatása” miatt mondott le, sokan Matolcsy bosszúját látták távozásában, ám azzal, hogy nemsokára hivatalosan is Orbán Viktor gazdasági főtanácsadója lett, mindez már nem tűnt életszerűnek. Ráadásul Orbán a választások után gazdaságfejlesztésért felelős miniszternek nevezte ki, amiről vélhetően Nagy Márton is okkal gondolhatta, hogy karrierje csúcsát jelenti. Csakhogy az eddigi tapasztalatok épp az ellenkezőjét mutatják. Már az is nagyon durva volt, amikor januárban – még Orbán-tanácsadóként – olyat szólt a hatósági árak kapcsán, hogy azok „befagyasztása hatékony módszer az áremelkedés megakadályozására”. Ám amikor – már miniszterként – az extraprofitadót kellett megmagyaráznia, olyanokat is mondott, amilyeneket egy magára valamit is adó gazdasági szakember ki nem ejtene a száján. Például azt, hogy a telekom cégek és médiatársaságok adóztatását az indokolja, hogy a járvány alatt többet neteztek és tévéztek az emberek, a légitársaságokét meg az, hogy a járvány megszűntével sokkal többen akarnak majd repülni. Ekkor már megálltak a kanalak a leves felett.
De még ezen méretes hülyeségek nyomán sem merte senki Nagy Márton tehetségét és tudását kétségbe vonni.
A „szakmai tekintélynek” szóló tapintat akkor lett semmivé, amikor az extraprofitadó egyik érintettje, a Ryanair légitársaság vezetője lépett a mikrofonhoz. Michael O’Leary vezérigazgató rövid nyilatkozatában Nagyot többszörös idiótának, ostobának és hibbantnak nevezte, és a Közgazdaságtan tökfejeknek című könyvet ajánlotta a figyelmébe. A „nagyszájú” Nagy Mártonnak elfogytak a riposztjai, legfeljebb eltartott kisujjal emleget „útszéli stílust”, meg azzal jön, hogy Ryanair alapból milyen szemét az utasokkal.
Arra viszont képtelen, hogy érdemben bizonyítsa az extraprofitadó igazságosságát
a légitársaságok esetében, noha minden jel arra utal, hogy elsősorban arra szerződtette Orbán Viktor, hogy Matolcsy után a kormány átlátszó hülyeségeit is képes legyen megnyugtató szakmai érvekkel eladni a nemzetközi pénzvilág felé. Ennek nyomát sem látjuk, Nagy Márton nagyhírű képességei elsősorban pitiáner fenyegetőzésre korlátozódnak a Ryanairrel szemben, illetve a szokásos mellébeszélésre: „Nem a magyar családoknak kell megfizetniük a háború árát!” A fenét nem: a kormány és Ryanair háborújának az árát egészen biztosan nekik kell. Ehhez képest szinte másodlagos kérdés, hogy kinek a zsebébe. Ennyit a csodagyerekről, aki valójában mindig is csak az övéi közt számított annak – ha egyáltalán.