Schlecht Csaba hosszú éveken át beosztottja és bizalmi embere volt Simicska Lajos egykori fideszes pártpénztárnoknak majd oligarchának (akinek a párt voltaképpen a fennmaradását köszönheti az 1994-es nagy kudarc után), s kitartott mellette azután is, hogy Simicska látványosan szakított és hadat üzent korábbi bajtársának, Orbán Viktornak (G-nap, 2015. február 6.) Simicska akkor szabad kezet adott a tulajdonában álló médiának, és Schlechtet a döntő pillanatban az ideiglenesen felszabadult pártharsona, a Magyar Nemzet élére tette.
„A fantasztikus agyú Lajos”, ahogyan korábban Orbán jellemezte őt a legteljesebb őszinteséggel, pontosan tudta ugyanis, hogy a túlélésért játszik, és nincs mese, kénytelen tizenkilencre lapot kérni. A Simicska-kör mindent a Vona Gábor-féle Jobbik győzelmére tett fel, így aztán senkit nem ért váratlanul, amikor a Fidesz 2018-as újabb győzelme után (amely elsősorban épp a Jobbik kompromisszumképtelensége miatt eredményezett újabb parlamenti kétharmados többséget Orbánnak) Simicskának szembe kellett néznie annak következményével, hogy nem a nyerő alsót húzta. Ennek egyik folyományaként a Simicska pénzelte médiát, köztük a Magyar Nemzetet be kellett zárni. Ennek bejelentéséről, amelyet Schlecht ejtett meg, máig elérhető egy rövid videó: állnak a munkahelyüket éppen elveszítő emberek, és a gyászos hangulathoz képest egy inkább lazának tűnő hang ismerteti a zord valót, majd mintha csak egy ötödrangú témáról tartott tájékoztató végére érne, jófejkedő(nek ható) „köszi, köszi, köszi!” felkiáltással zárja mondandóját. (Igaz, előtte hosszabban magyarázta, hogy melyik telefonján érheti el bárki bármikor.)
Ehhez képest a Magyar Hang nekrológjában a főszerkesztő, Schlecht Csaba egyik korábbi helyettese azt írja, hogy Schlecht valósággal belebetegedett a Magyar Nemzet (és a Lánchíd Rádió) bezárásába, majd abba, hogy kisvártatva őt is elbocsátották. Sztrókja, amelyből aztán teljesen már sose épült föl, sem volt e fordulattól független, állítja a személyes hangvételű, szép írás; és biztosan György Zsombornak van igaza, hiszen ő volt a közvetlen tanúja annak, miként élte meg azt az időszakot egykori főnöke.
Mint oly sokan mások, én is 1998. augusztus közepén találkoztam először a nyilvános köztérben Schlecht Csaba nevével.
A Népszabadság hosszú cikkben írt azokról a Fidesz-közeli cégekről (amelyek közül egyik-másikban a kezdet kezdetén a párt vezető politikusai is szerepet vállaltak), amelyek jó részét Schlecht Csaba egyetlen napon, 1995. július 25-én adta el a legendás németországi török vendégmunkásnak, Kaya Ibrahimnak (13 céget), majd két nap múlva újabbakat passzolt tovább a Josip Tot útlevelével rendelkező máig ismeretlen személynek. Az összességében százmilliós nagyságrendű köztartozást felhalmozó cégek fantomizálása miatti nyomozást az első Orbán-kormány idején, 2001 nyarán szüntették meg. A cégfantomizálásról amúgy a HVG már beszámolt évekkel korábban, s bár a lényeg abban a cikkben is benne volt, senki nem kapta föl rá a fejét.
’98 nyarán viszont jómagam rácsodálkoztam az egyik nevesített főszereplőre. Schlechtre emlékeztem a Bölcsészkarról, rendszerint a félemeleti büfé ajtajában álldogált erdélyi szütyővel a vállán, olykor kalapban. Aztán kiderült, hogy abban az évben (1977) érettségizett ugyanabban a gimnáziumban, amikor és ahol én ősszel kezdtem az elsőt; ráadásul ahogyan én, úgy ő is kollégista volt. Évekkel a cégfantomizálós történet napvilágra kerülése után, a kollégium alapításának isten tudja, hanyadik évfordulóján egy volt osztály- és kollégiumi társával (akinek a neve, mivel kiváló matekos volt, évekkel túlélte koleszos-gimis ott létét) azon röhigcséltünk, hogy nagy nevű alma materünk két igazán híres embert adott a hazának: Schlecht Csabát és Gyurcsány Ferencet (utóbbi viszont máshol fejezte be a középiskolát). Egyébként kedves, jó srácként emlékezett Schlechtre, noha nem értette, hogy utóbb miért váltott a Bölcsészkar népművelés szakára, amikor simán, elsőre fölvették matfizre is.
Ezt az epizódot ugyancsak a Magyar Hang megemlékezése juttatta eszembe: György Zsombor is arról ír, hogy Schlecht emberileg teljesen rendben volt, és noha bennük is volt idegenkedés akkor, amikor megtudták, hogy az a Schlecht veszi át a Nemzet irányítását, fenntartásaik gyorsan elmúltak a közös munka során.
Hajdani osztály-, illetve volt munkatársa sok-sok évnyi különbséggel jellemezte lényegében ugyanúgy Schlechtet. Azt viszont soha nem tudjuk már meg, hogy mivel magyarázható a Fidesz-közeli cégek fantomizálásában való részvétele. Hogy miért vállalta be a strómanságot, és miért adta a nevét olyan eseménysorhoz, amely egy közepesen fejlett banánköztársaságban is legalább egy bírósági perig bizonyosan eljutott volna.
Mi az oka sírig tartó hallgatásának például arról, hogy ki volt valójában a Josip Tot aláírását odahamistó személy?
Nem múló lojalitása az egykori barát(ok) iránt, aki(k) végül félrerakták, mint valami fölöslegessé vált használati eszközt? Vagy más?
A cégfantomizálásokkal lapunk is sokat foglalkozott az ezredfordulón; már akkor megfogalmaztuk azt, ami ma a NER-en kívüli Magyarországon evidencia: „Azon férfiak közös története, akik közül néhányat a közvélemény a »Fidesz« hangsorral azonosít, leírható néhány gazdasági bűncselekménysorozat, illetve az e bűnök eltussolására tett kísérletek történeteként is.” És ebbe a folyamatba illeszkedik az az immár elsüllyedt történet is, amely szólhatott volna például arról, hogy egy kedves fiatalember hogyan válik e lázálom részesévé, sőt névleges főszereplőjévé; és az a történet nemcsak a konkrét ügyről, hanem a Fidesz világáról, a félmúlt, és ezért a jelen Magyarországáról is sokat elárulhatott volna. De most már végérvényesen szegényebbek lettünk ennyivel.
