„Gyáva ember az, aki Póka Egon halálát követően több mint két évvel állít vagy kérdez olyan eseményekről, amelyek alkalmasak Póka Egon jóhírnevének, kegyeleti jogainak megsértésére” – írta a Telex kérdéseire küldött válaszlevelében Gyimesi László, a Kőbányai Zenei Stúdió fenntartásáért felelős Magyar Zeneművészek és Táncművészek Szakszervezetének (MZTSZ) főtitkára. A portál csütörtök reggel közölt hosszú cikket a zeneiskola 2021-ben elhunyt alapítójához, vezetőjéhez köthető szexuális és verbális bántalmazásokról, amelyek az áldozatok – és egy korábbi oktató – beszámolói szerint rendszeresek voltak Póka Egon részéről.
A cikkben megrázó történetek hosszú sora elevenedik meg, kezdve a kötelező pusziktól a fogdosáson és obszcén megjegyzéseken át a nyilvános megalázásokig. Az áldozatok között az iskola növendékei és női dolgozói egyaránt felbukkannak, akik állításuk szerint bár többször kértek, mégsem kaptak segítséget. Elbeszéléseikből egy olyan világ képe rajzolódik ki, amely sok esetben jócskán túlmutat az intézmény falai között kialakult mérgező légkörön, történeteik a hazai zeneipar nagy részét még mindig uraló, a rockzene egész történetét beárnyékoló szexizmusról árulkodnak.
Fájó, hogy mások mellett éppen az elvileg a magyar könnyűzene jövőjéért dolgozó intézménynek lett volna lehetősége változtatni mindezen, mégsem tett semmit. Csak remélni tudjuk, hogy a cikkben megszólalók esetei nyomán ezúttal valódi vizsgálat indul, hangjukat ezúttal valóban meghallja a súlyos örökséggel küszködő szakma, és a jövőben mindenki pofán röhögi – és lehetőleg még tökön is rúgja – azokat, akik egy rockzenész vállalhatatlan viselkedését azzal próbálják magyarázni, hogy az illető „régen hatalmas sztár volt, hozzászokott ahhoz, hogy nők várják hátul a koncert után”.
Gyimesi László téved, és nem csak az iménti, az egyik áldozat által neki tulajdonított, Póka Egont mentegető gondolatmenetét illetően. Abban sincs igaza, hogy gyávaság volna az áldozatok, a szakma vagy a sajtó részéről szót emelni a verbális vagy fizikai bántalmazásokat nem pusztán elnéző, de olykor még kívánatosnak is tekintő viselkedés normalizálása ellen. Hiszen mérhetetlen bátorság kell ahhoz, hogy az áldozatok beszélni tudjanak egyéni sérelmeikről, a magyar rockzene pedig végre szembe tudjon nézni kollektív traumáival. Éppen itt lenne az ideje ennek szembe nézésnek, mert az áldozatok csak ezáltal nyerhetnek valódi elégtételt, a bűnösökről pedig csak akkor leszünk képesek a művészi teljesítményüket nem elvitató módon beszélni, ha már senki nem tekinti elfogadható álláspontnak azt, hogy egy „legenda” bármit megengedhet magának, halála után pedig az illetőről vagy jót vagy semmit.
A borzasztó helyzet az, hogy az ehhez szükséges bátorság éppen Gyimesi Lászlóból és mindazokból hiányzik, akik az ilyen esetekkel kapcsolatban még a vizsgálat ötletét is sértőnek találják, majd a panaszok kivizsgálására rendszersített protokoll hiányát elismerve a vádakat hazugságnak, a panasszal élőket pedig gyávának minősítik.
