Izgalmas levél látott napvilágot az origón, melyben Orbán Viktor, az ország miniszterelnöke egy kormányhoz intézett baráti feljegyzésre (szerzője Dávid Katalin művészettörténész, tartalma egyelőre nem ismert) válaszolva számos szempontból értelmezi, sőt újraértelmezi a német megszállás tervezett emlékművét. S egyben elvi-eszmei útmutatót is ad arról, hogyan kéne néznünk az ország néhány traumatikus évét, sőt évtizedét: reméljük, gondolatai ezentúl majd vezérfonalnak számítanak, s iskolai, vállalati ünnepségek, hídavató és derítőszentelő beszédek fordulatai között is felbukkannak az idővel mind ismerősebb téveszmék és logikai bakugrások.
Orbán először is világosan kifejti gondolatát: minket 1944-ben a németek szálltak meg úgy en bloc – oda se neki, mi megbocsátók (miniszterelnökünk naiv nemzetkarakterológiája szerint egyenesen megértők és lovagiasak) vagyunk, néhány év múlva már a Balatonra is beengedtük a fricceket, egyszer pedig még a határt is kinyitottuk előttük, habár utólag nem mutattak hálát. A lényeg, hogy maga az egész Német Birodalom, mi több, a németek közössége, a németség mint olyan nehezedett ránk rettenetes súlyával, és utána már nem volt mit csinálni, győzött az erősebb, az angyal meg inkább engedelmesen bepucsított a sasnak.
Ezen a ponton Orbán látszólag a bocsánatkérés gesztusát gyakorolja: a „kollaboránsok” miatt, akik Európában amúgy is megbocsáthatatlanul sokan voltak, és meglepően színes társaságot alkottak – csakhogy az egész történelmi panoráma így is hamis. Kollaboránsaikra azok szoktak hivatkozni (most a II. világháború kontextusában beszélünk e kifejezésről), akik a náci Németország háborús ellenségeként legyőzettek vagy semleges országként lettek agresszió áldozatává. De mi nem voltunk sem norvégok, sem hollandok, sem dánok, sem görögök. Mi 1941-től (gyakorlatilag a Jugoszlávia elleni katonai akciótól fogva) szoros háborús szövetségesei voltunk a (nem is akármilyen, hanem konkrétan náci) Németországnak. Csapataink a keleti fronton német fegyvertársainkkal (ja, és olasz, horvát, szlovák, román, finn stb. szövetségeseink haderejével) vállvetve küzdöttek a „bolsevista rém” ellen. Egy idő után (a voronyezsi katasztrófa nyomán pláne) a mieink leginkább megszállóként működtek az ukrajnai hátországban, rengeteg szenvedést okozva a partizángyanúsnak tartott polgári lakosságnak. 1944 márciusában a náci Németország igen korlátozott, legfeljebb tíz (nem is teljesen feltöltött) hadosztálynyi hadereje egy barátinak tartott országba vonult be, s a megszállás körülményei és a következő hónapok mindenben aláírták a (náci) német várakozásokat. Ennek megfelelően egyáltalán nem volt szükséges elmozdítaniuk az ország közigazgatását, megbolygatni rendőri, csendőri, katonai szervezetét, sőt a törvényhozás munkáját is csak korlátozottan érintette renitens tagjainak letartóztatása, deportálása, esetleg illegalitásba vonulása (a többiek egyáltalán nem gondolták, hogy ennek hatására vissza kéne adni a mandátumukat). Az ország derekasan működött tovább, saját, Horthy által kinevezett kormánya és a hozzá tartozó adminisztráció irányítása alatt.
Ha néhány (de inkább számos) lelkes ember úgy gondolta, hogy túl kell teljesíteni az országban igen korlátozott erőkkel jelen lévő megszállók óhajait, és pár hónap alatt zsidók százezreit marha- és gabonavagonokba zsúfolva deportálni, akkor igyekezetükkel könnyedén magával ragadhatták az (őrjöngő antiszemita) eszméik iránt megértést tanúsító teljes közigazgatási, rendőri-csendőri apparátust, no és a magyar államvasutat. Ennek nyomán Orbán állítása („német megszállás nélkül nincs deportálás, nincsenek vagonok és nincsenek százezerszámra elvesztett életek se”) nem egyszerűen hamis, hanem értelmetlen. Mi csak annyit tudunk, hogy a magyar zsidók tragédiája, többségük pusztulása bekövetkezett, röviddel a megszállás után, elképesztően buzgó hazai részvétellel. Az már milyen védekezés, hogy ha a történelem kegyesebb hozzánk, akkor eleink nem kényszerülnek erkölcsi természetű döntéseket hozni – tehát nem is buktak volna el. (Kontrafaktuális hipotézis – így tartja ezt számon a szakirodalom az alapvető érvelési hibák családjában: és Orbán, mint azt minapi patkós, lovasos beszéde is tanúsítja, valósággal rajong az effélékért, sőt rögtön erkölcsi felelősségünk relativizálására is felhasználja).
Hangsúlyozzuk: most e miniszterelnöki levél kontextusában nem is említenénk a háború előtti és alatti magyar állam (kormány, törvényhozás, közigazgatás, hadsereg, csendőrség stb.) törvényekkel és „idegenrendészeti intézkedésekkel” egyaránt alátámasztott, tevőlegesen antiszemita jellegét. Egy tekintetben azonban meg kell védenünk az 1944 márciusa utáni magyar államot, közigazgatást, erőszakszerveket, jobboldali és még szélsőbb jobboldali, nemzetiszocialista pártokat satöbbit: Orbán állításával szemben ezek tagjai (Imrédy, Endre, Jaross és társaik) nyugodtan megőrizhették keresztény konfesszionális (no persze efelett „keresztény-nemzeti” politikai) karakterüket, ahogy a sok tekintetben valóban „pogány” nácikkal szövetséges országok vezetői szerte Európában hivalkodva kereszténynek mondhatták magukat, és sokszor maguk mögött tudhatták a helyi egyházak intézményes támogatását is. Ajánljuk figyelmükbe a legionárius Románia, az usztasa Horvátország vagy a Tiso-féle Szlovákia példájának tanulmányozását – e rezsim szorgos és hangos kereszténykedése, a klérus nem kis részének politikai részvétele (és kompromittálódása) dacára semmivel sem lettek kevésbé vérszomjasak, sőt! A megszállás utáni magyar keresztény egyházakat sem üldözte senki – nem is szolgáltak rá, hiszen vezetőik legtöbbször hallgatásukkal tűntek fel, amikor fel kellett volna emelniük a szavukat honfitársaik üldözése miatt.
Orbán helyesen hozza fel, hogy az ország politikai vezetői mit sem tettek a megszállás ellen: sem a hazát, sem polgártársaik életét és vagyonát nem kísérelték megvédeni. De ennél többről van szó, amit lelkesen tagad Orbán (no meg a hazug orbáni Nemzeti Alaptörvény): további üzemszerű működésről, ráadásul a teljes államgépezet és bizony az országlakosok nem kis részének aktív részvételével és támogatásával.
Ehhez képest a további képzavarhalmozások – például a megszobrandó angyal azonosítása az ártatlan, ki nem mondva zsidó áldozatokkal és egyben kereszténységének hangsúlyozása a sosemvolt magyarországi náci keresztényüldözés jegyében – csupán mellékes körülmények. Orbán úgy látja, hogy amit mi, magyarok megtehettünk, megtettük – úgymint bocsánatot kértünk. Ennyit, slussz. Mindezt a keresztény értékek iránti elkötelezettség, a nemzeti önérzet és a helyes önismereten alapuló nemzeti büszkeség jegyében.
Nyilván ráadásként adnák az angyalos-sasos szobrot – s fel nem foghatják, minek kell beleharapni a simogató kézbe.
